Lágerírások

Embernek maradni

Talán különösen hangzik, de az én helyzetemben a Németországba való deportálás volt az egyetlen lehetőség az életbenmaradáshoz. Tíz napi dühödt és sikertelen vallatás után a defenzív osztály a Gestapónak akart átadni. Amikor ezt közölték velem, már ők sem hitték, hogy fel tudok állni a földről.

A Horthy-rezsim defenzív osztálya ebben az időben már igen szétzilált állapotban volt. Egész munkájukon érződött a bizonytalanság, kapkodás. Szörnyű kegyetlenségük mellett egyes beosztottak, csendőrök megmagyarázhatatlan engedékenységet mutattak. A nyilasok nem bíztak a defenzív osztályban, a Horthy-rendőrség helyükön maradt tagjai viszont gyűlölték a nyilasokat. Ezért érthető, hogy a Rökk Szilárd utcában működő csoportban is nagy volt a fejetlenség, így történhetett, hogy november hetedikén, amikor a foglyokat elszállították onnan, az egyes letartóztatottakra, így énrám sem fordítottak külön figyelmet.

Ezen a napon olyan volt az épület, mint egy felbolygatott méhkas. A foglyok főleg baloldali ellenállók, partizánok és zsidók voltak. A nagy zűrzavarban elvtársaim körülfogtak. Kaptam egy magas szárú cipőt valakitől, így nagy nehezen lábra tudtam állni, és a többiekre támaszkodva útnak indultam én is. Mire a Gestapo autója megérkezett, már Budaörs felé meneteltünk. S ez az út, amely sok-sok társunkat a halálba vezette, számomra a biztos haláltól – a Gestapótól – való menekülést jelentette. Két fiatal lány támogatott, és a lábaim automatikusan vittek előre. Az egyik lány, Osváth Klára – mi csak Kalának becéztük – egészen a hazatérésig velem maradt. Nélküle nem valószínű, hogy valaha is hazakerültem volna. A másik lányról azóta sem tudok semmit.

A mi csoportunkban kommunisták, szocialisták és más hazafiak meneteltek együtt. Egymást segítettük, támogattuk, biztattuk. Az első sorban ment Földes László és Horváth Márton, utánuk a bányászbizottság tagjai: Golub Rudolf, Nedermann Ferenc, Bugyács Imre és Petőfalvi Lajos. Itt volt a XIII. kerületből Muck Lajos, Biliczky Sándor, továbbá Bacsó László, Lencse Ilonka, Varga Jóska, Fencsik László, Braun Iván ifjúkommunisták és még nagyon sokan. Nem tudom, hány vagont töltöttek meg velünk a budaörsi pályaudvaron, csak azt tudom, hogy nagyon kevesen jöttek vissza közülünk. Földes László mesélte a felszabadulás után, hogy hiába hajszolták őt a csendőrök, neki csak az járt az eszében: Pirit a sor végén vonszolják, és ő még ezt a tempót sem fogja bírni. Igaz, a csendőrök között is volt olyan, aki törődött velem.

A vagonban annyian voltunk, hogy csak ülni, vagy inkább csak kuporogni lehetett, s még ez is kényelmes utazásnak számított a többi deportált szállításához képest. Varga Juliskának és nekem mégis szorítottak fekhelyet. A csoportból mi voltunk a legjobban megnyomorítva, az előző napok vallatásaitól. A többiek féltő szeretettel vettek körül bennünket.

Varga Juliska négy fia közül Jóska ugyanezen a szerelvényen utazott, más vagonban. A 17 éves fiú valamelyik koncentrációs táborban pusztult el.

A vagonban társaim minden ennivalót összeadtak, és ezt az úgynevezett koll-kaját egy fiatal jugoszláv partizán osztotta szét. Oldalakat lehetne írni erről az összeverődött kollektíváról, hiszen jóformán minden egyes tagja az ellenállási mozgalom egy-egy személyisége volt.

A vagon végében ült Cs. Molnár László, a szociáldemokrata párt XIII. kerületi szervezetének titkára, és mellette Szepesi Albert. Ez az „útitársunk" már nem nevezhető az ellenállási harc pozitív alakjának. Annyira kirítt a kollektívánkból, hogy ma sem tudok mosoly nélkül emlékezni tragikomikus alakjára. Nagyon-nagyon felháborodott azon, hogy milyen társaságba került.

Ő volt az egyetlen szociáldemokrata városatya, aki a német megszállás után is megmaradt pozíciójában. Szavaiból kivehettük, hogy őt a németek respektálják. Ezt azonban, úgy látszik, Szálasiék nem vették tudomásul, azt gondolták: „Szocdem, az szocdem!" – és így őt is közénk vágták. A szerencsétlen abban reménykedett, hogy ha valamilyen „civilizált" német hatósággal beszélhet, majd tisztázza helyzetét, és bocsánatot fognak kérni tőle. De minket már darabszámra adtak át a németeknek, és így soha nem tisztázhatta magát; tudomásom szerint ő is elpusztult, mint olyan sokan az általa annyira megvetett tömegből.

Talán ma már fellengzősnek hatnak ezek a szavak, de úgy éreztük, olyanokat zártak össze ebben a vagonban, akik mind tudták, hogy tettek valamit a jövőért. Biztosak voltunk abban, hogy vannak, akik a helyünkre állnak, és folytatják az ellenállást. Egész úton szervezettség, fegyelmezettség uralkodott a vagonban. Ma is emlékszem arra a gondos, szerető ápolásra, amellyel társaim körülvettek.

Komáromban hosszabb ideig állt a vonat. Napközben kinyitották az ajtót. Katonák bámultak be a vagonba. Társaim beszélgetésbe elegyedtek a katonákkal, elmondták, hogy kommunisták vagyunk, a magyar függetlenségért harcoltunk, ezért kell most bűnhődnünk, de a háborúnak nemsokára vége lesz. Ne hagyják magukat a katonák a tűzvonalba terelni. Engem oda vittek az ajtóhoz, és az elborzadt katonáknak megmutatták a kínzástól elfeketedett, dagadt kezemet, lábamat.

Szerelvényünkön sikerült az egyik vagon padlóját felfeszíteni, és többen megszöktek, köztük Földes László és Horváth Márton. Nagyon fájt, hogy a bányászok és az angyalföldiek nem tudtak elmenekülni.

A dachaui állomáson még láttam őket, messziről köszöntöttük egymást. Ott szortíroztak minket, a nőket különválasztották a férfiaktól. Bennünket Dachau egyik munkatáborába, a közeli Allachba vittek, a férfiakat pedig a dachaui koncentrációs táborba. Az állomáson láttuk, hogy a mi szerelvényünkön más börtönökből is hoztak politikai foglyokat. Sokat közülük még 1942 tavaszán és nyarán tartóztattak le, amikor a függetlenségi mozgalmat akarták lefejezni. Ott találkoztam Popper Évával, Földes Verával, a Történelmi Emlékbizottság szervezőjének feleségével, Bakó Ágnessel, Rákosi Hajnallal és másokkal. Egyesek szememre hányták, hogy két és fél év után nem bírtam már ki azt a kis időt, és hagytam elfogni magam. Közülük legtöbben ott pusztultak Bergen-Belsenben, Ravensbrückben vagy valamelyik másik táborban. A mi szerelvényünkkel cigánytranszport is érkezett Magyarországról. Ekkor bizonyosodtunk meg róla, hogy nemcsak zsidókat, hanem más fajtájú, más nemzetiségű, más vallású embercsoportokat is ki akarnak irtani a nácik. Itt, a dachaui állomáson és úton Allach felé kezdtük megérteni, hogy az a sok rémtörténet, amit el sem akartunk hinni, nemcsak hogy igaz, hanem meg sem közelíti a valóságot. Ezen az úton kezdtük megérteni, mi történik itt, Európa közepén a XX. században, a felvilágosult emberiség nagy alakjainak, a nemzetközi munkásmozgalom nagy harcosainak, a tudományos szocializmus megteremtőinek hazájában, Németországban. A kommunisták nem felejtették el a Tanácsköztársaság bukását követő fehérterrort, a különítmények kegyetlenkedését, Siófokot, Orgoványt, a Britannia Szálló pincéit. A Horthy-rendőrség későbbi tetteit, a kínvallatásokat, a statáriumot, a börtönök és internáló táborok kegyetlenkedéseit is jól ismertük. Tudtunk a Horthy-rezsim újvidéki szerepléséről, felvidéki és erdélyi rémtetteiről. De mindezeket felülmúlták a náci haláltáborok, ahol nemzetközi méretekben folyt a megsemmisítés. Ez az intézményesített terror az emberi társadalom sokkal szélesebb köreit érintette.

A dachaui állomáson láttam először embervontatta szekeret. S a legrosszabb az volt, hogy engem is felraktak egy ilyen kocsi tetejére, sok-sok kis cigánygyerek közé, vagy inkább rájuk. Olyan volt, mint egy nagy fészekalja csipogó csibe, egymás hegyén-hátán a kocsin. Gyönyörű fekete szemek és kerek kis arcocskák vettek körül. Az apró szájak sírtak, gagyogtak, még talán nevettek is.

Már Allachban, az első állomáshelyünkön ízelítőt kaptunk a koncentrációs táborok életéből. Az igazi tapasztalatokat azonban Ravensbrückben szereztük.

Allachban nem volt külön női tábor. A férfitábor egyik elkerített részén jelölték ki barakkjainkat. Táborunk felszerelése és megszervezése a férfiak fogolyvezetőségének feladata volt. Ez a vezetőség főleg politikaiakból került ki, többségük német, de az orvos francia maquisard volt. Őhozzá kerültem én is, mivel egész ott-tartózkodásunk idején végig a betegszobában voltam. A betegszoba egyben a női tábor központi helyisége volt. Esténként itt jöttek össze a fogoly vezetők, a „Lagerál testek", a kapók stb. Az új női részleg vezetői közülünk, politikaiak közül kerültek ki.

A mi transzportunkkal hozták ki Barabás Lídia hegedűművésznőt is. Ez a törékeny teremtés akkorra már több éves fegyházbüntetést töltött le. Mint jugoszláv partizánt fogták el. A hegedűjét azonban minden fegyházban nála hagyták, Allachba is magával hozta. Mennyi felejthetetlen élményt köszönhettünk ennek a hegedűnek. A zene számunkra ott valószínűtlenül csodálatosan hangzott. Nem hiszem, hogy bárhol olyan sokat jelenthet az ember számára, mint amit nekünk éppen abban a környezetben jelentett.

A koncerteken a férfitábor fogolyvezetői és sokan az SS-őrség közül is részt vettek. Nyilván ez is oka volt annak, hogy mindenáron meg akarták akadályozni elszállításunkat.

A németeknek volt olyan elképzelése, hogy ezt a tábort átmenő táborrá alakítsák át, a Magyarországról érkező embertranszportok átmeneti szállásává. A müncheni vasútvonalat azonban a szövetséges repülők szétbombázták. Az a hír terjedt el, hogy az SS meg akarja szüntetni a női tábort. A férfiak jól tudták, hogy ha elkerülünk innen, milyen sors vár ránk a már megszervezett táborokban. Mi akkor még nem tudtuk felmérni helyzetünket.

A francia orvos a hátán hordta nekünk a berendezéshez szükséges dolgokat és a gyógyszert. Úgy maradt meg emlékezetemben, mint az emberiesség megtestesítője.

Utoljára akkor láttam, amikor egy nagy mezőn át a vagonok felé kísértek bennünket. Ö támogatott, s utolsó hozzám intézett szavai ezek voltak: „Soha nem felejtem el nekik a maga meggyötört lábait."

1973-ban a Nemzetközi Ravensbrück Bizottság Budapesten ülésezett. A bizottság elnöknőjét, a francia Renée Mirande Lavalle-t férje is elkísérte. Beszélgetés közben kiderült, hogy ő is velünk egyidőben volt Allachban. Kérdezgettem, emlékszik-e a francia orvosra. Szerinte doktor Laffitte volt a mi orvosunk.

- Írjon neki egy levelet, szívesen elviszem – mondotta.

Étienne Lavalle valóban elvitte a levelemet, amelyben többek közt ezt írtam:

„Kedves Monsieur Laffitte!

Huszonkilenc év telt el azóta. Nem is hiszem, hogy emlékszik rám, pedig sem társaim – akik még élnek -, sem én nem felejtettem el. 1944. november 14-én érkeztünk Allachba Magyarországról. Ön rendezte be számunkra a Reviert, és engem rögtön oda helyeztetett. Egyenest a magyar Gestapóról hoztak oda, bár eredetileg a Gestapo egy másik alakulatához akartak átvinni. Talán ennek a véletlennek köszönhettem, hogy még élek. Bár bizonyos vagyok abban, hogy Ön nélkül ez a véletlen sem segített volna.

Nem tudtuk elfelejteni kedves alakját, ahogy meggörnyedten cipelte számunkra az ágyneműt, felszerelést, s azt sem, hogy mennyit tett azért, hogy könnyítsen helyzetünkön..."

Egy hét után megérkezett Henri Laffitte akadémikus kedves, meleg hangú válasza:

„Asszonyom,

Rendben megkaptam levelét. Köszönöm, hogy megőrzött emlékezetében, és örömmel értesültem, hogy az egykor elesett állapotban volt fiatalasszony harminc év elmúltával jó egészségnek örvend... Én is jól emlékszem az allachi Revierben való elhelyezésével kapcsolatos nehézségekre. ..

Ha tehettem valamilyen szerény szolgálatot önnek és bajtársainak, az egész önmagától értetődő volt, ami említésre sem érdemes. Ez orvosi magatartásunkkal és kötelességeinkkel együtt jár, másként nem is választottuk volna ezt a hivatást..."

Dr. Laffitte és társai hiába igyekeztek megakadályozni, hogy elvigyenek bennünket. A körülöttünk folyó huzavona csak annyit eredményezett, hogy a Ravensbrück felé tartó transzport egy részét, mint Personalt, személyzetet szállították. Csoportunkat külön kezelték, nem kerültünk bele a nagy tömegbe. Nem töltöttünk egyetlen éjszakát sem a fekvőhely nélküli sátorban, ahová a többieket a téli hidegben összezsúfolták. Még a megérkezésünk napján a tizenkettes blokkba szállítottak. S bár tőlünk is elvették mindenünket, de fedél volt a fejünk felett és együtt maradhattunk néhány társunkkal, akikkel elhoztak a Rökk Szilárd utcából. Az összetartozás érzése, egymás segítése ebben a számunkra új világban az élet alapfeltétele lett. Számomra különösen. Kala nélkül, akit a csendőrségi vizsgálat során ismertem meg, és végig társam, támaszom maradt, nem valószínű, hogy viszontláthattam volna kisfiámat.

Aki elhagyta magát, akiben valamely hit vagy valaki iránti szeretet, kötelességérzet nem tartotta a lelket, az óhatatlanul elpusztult – nem beszélve most azokról, akiket fizikailag megsemmisítettek. De sokan életben maradtak azok közül is, akik saját magukat szerették a legjobban, és az életben maradásért képesek voltak minden aljasságra.

Mindjárt a megérkezésünk után nagy megrázkódtatás volt számunkra, hogy elvették Lídiától a hegedűjét. Ott sorakoztunk vele együtt az irodában, hogy átadjuk minden ingóságunkat. Nagyon fájt az is, hogy meg kellett válnom a nyakamban függő kis amulettől, amit Juliskától kaptam.

Mi mindenütt harcolni akartunk, hiszen a börtönökben is felemeltük a szavunkat. Ott is – talán már pucérra vetkőztetve – tiltakozni kezdtünk. Csak annyit értünk el, hogy az irodisták megígérték, legyünk nyugodtak, Lídia néhány nap múlva visszakapja a hegedűjét. Előbb azonban meg kell találnunk a helyünket a táborban stb. Lídia természetesen soha nem kapta vissza a hegedűjét. De mit is kezdett volna vele. Már másnap munkára hajtottak bennünket. Mindenkinek egy-egy ásót nyomtak a kezébe. Mi, többiek hozzászoktunk a munkához, de Lídiát kímélni szerettük volna. Dolgoztunk volna helyette is, hogy fel ne törjön a keze. Rettenetes volt nézni a kínlódását. S mikor első nap mentünk ki a kapun, az egyik SS-őr még belé is rúgott. Lídia az előttem levő ötös sorban ment, és nem jól igazodott a többiekhez, ezért kapta a rúgást. A deportálásban minden és mindenki valahogy jelképessé és túlméretezetté vált. Lídia előttünk a művészetet szimbolizálta. Ha én kapom a rúgást, az számomra nem lett volna olyan borzalmas élmény. Mindezek ellenére Lídiában tartani tudtuk a lelket. Szinte megfogható valósággá váltak ott ezek a szavak: a fasizmus mindent letipor, ami az emberiség életében szép, jó és felemelő.

A mi kis közösségünk az órákig tartó, testet-lelket ölő Appellek alatt is meg tudta őrizni emberi méltóságát. Sokszor rossz néven is vették tőlünk egyes bajtársaink, hogy mi barkochbát játszunk, amikor ők sírnak, panaszkodnak, és rettenetes kínokat állnak ki a hidegtől, esőtől, hótól és ködtől. Pedig a mi cipőnk ugyanúgy átázott az örökös sárban, és rongyainkon ugyanúgy átfújt a metsző téli szél. Minket is percenként aláztak meg emberi és női méltóságunkban. – S Lídia is velünk játszott és mosolygott.

Egy napon összetalálkozott a nővérével, aki más transzporttal érkezett. Már csak árnyéka volt a nemrég igen szép, öntudatos asszonynak. Lídia hozzá csatlakozott. Átszökött abba a blokkba, ahol a nővére volt. Utána egyszer-egyszer még felkeresett bennünket, később már csak messziről láttuk sovány, megkínzott arcát. A szemében ott ült a „muzulmánok" éhes, már a téboly határán levő tekintete. Egyre ritkábban találkoztunk vele, aztán végképp elvesztettük szemünk elől, a moloch elnyelte.

Már nem tudnám megmondani, hányan lehettünk a tizenkettes blokkban. Az ágyak itt is „háromemeletesek" voltak, és ketten aludtunk egy ágyban. A barakk fogolyparancsnoka német nő volt, mint kommunistát börtönözték be, s már nyolc éve raboskodott. Határozott, kemény embernek ismertük meg; tapasztalataink egész szélsőségesek voltak vele kapcsolatban. Néha úgy látszott, hogy a fogság alatt teljesen el-embertelenedett. Előfordult, hogy szinte kegyetlenül viselkedett egyes foglyokkal – úgy vettük észre, leginkább a németekkel – szemben. Velünk és a sok kisgyerekkel jól, szinte gyengéden bánt. A barakk kisgyerekei számára különböző kedvezményeket verekedett ki. Így a legnagyobb hidegben a kicsik nem a szabad ég alatt álltak Appellt, hanem a szobában.

Egyik nap Kalával együtt a zöldségszállító kommandónál dolgoztunk. Ez a munkacsapat járt ki a tó partján levő vermelőhelyekhez, és saroglyán marharépát, céklát vagy más zöldségfélét s időnként brikettet hordott be a tábor területére. Azóta is nagyon rossz érzés fog el, ha német brikettet látok. Ez az elterjedt, jó tüzelő mindig elém varázsolja azt a hóval borított tájon át vezető, gyönyörű fenyőfákkal szegélyezett utat, amerre elhaladtunk. Az út mentén katonás rendben sorakozó barátságos lakóházak, függönyök, tisztaság. Mi rongyosán, ötös sorokban menetelünk a csúszós úton. A fapapucs lötyög a lábamon, feltöri a régi sebeket. Kesztyűtlen kezem odafagy a saroglya rúdjához. Közben lesem a hólabdázó gyerekeket. Vajon az enyém most mit csinál?!

Munka után az egyes kommandóknál külön adagot osztottak a foglyoknak. Ez alkalommal este, amikor visszatértünk a táborba, májas hurkát adtak. Az élelmiszerosztás a legtöbb esetben tömegverekedéssé fajult. A nácik módszereihez az is hozzátartozott, hogy igyekeztek a foglyokat egymás ellen kijátszani. Most is az történt. Az osztás éppen a mi barakkunk ajtajában folyt. Egyesek előretolakodtak, kétszer is akartak kapni stb. A tumultust megtorlás követte. Az osztást beszüntették.

Mi is azok között voltunk, akik nem kaptak semmit. Erre nagy lármát csaptunk, és követeltük a „munkáért járó hivatalos adagot". Blokovánk és helyettese – osztrák vagy szudétanémet kommunista – hozzánk szaladtak és berángattak bennünket a barakkunkba. Kétségbeesetten igyekeztek megértetni velünk, hogy itt nincs hivatalos adag, itt nincs jogos követelés. Mi Háftlingek vagyunk, s az ilyen lázadásért szigorú büntetés járhat...

Ettől a naptól kezdve úgy láttuk, másként bánnak velünk, mint a többiekkel. Kérték, hogy ne hirdessük fennhangon kommunista voltunkat. Magukról nem árultak el semmit. De mintha valamilyen szervezet vett volna a védőszárnyai alá. Állandó munkát kaptunk a zöldségespincében. Állandó munkacsapatban dolgozni jobb volt, mint a naponta összeálló kommandókban, így nem kergették az embert minden áldott nap, és az Appell után mehettünk a munkahelyre. Rajtunk kívül főleg orosz, ukrán és néhány fiatal lengyel nő dolgozott ott. A zöldségespince pedig különösen jó munkahelynek számított, bár komoly fizikai erő kellett a cipekedéshez, lapátoláshoz, de jobban meg is lehetett őrizni a kondíciót. Jobban táplálkoztunk. Mi tisztítottuk a zöldséget, és közben ettük a céklát, káposztát, répát vagy marharépát. A krumplit nyersen is szívesen ettük, de néha főve is hozzájutottunk, mi szállítottuk a konyhába. Ez az egyik legnehezebb munka volt, mert meredek lépcsőn kellett felcipelni a színültig tele saroglyákat a tágas, modern konyhába. A krumplit hatalmas kádakban vízsugárral mosták tisztára, s óriási üstökben főzték puhára. Mikor felmentünk a konyhába, gyorsan körülkémleltünk. Ha éppen kinyitottak egy üstöt, odafutottunk, és teleraktuk a zsebünket forró krumplival. A legtöbb szakácsnő (szintén fogoly) félrenézett, csak az ügyeletes SS-nőre kellett vigyázni. Egyszer ügyetlenkedtem. Visszafordulva egyenest az Aufsáherin keze közé szaladtam. Mindenkiben megfagyott a vér. Hiszen súlyos büntetés járt az „organizá-lásért". Szerencsémre egy-két pofonnal megúsztam. Talán, mert szőke volt a hajam, és a nő németnek nézett. Előfordultak ilyen véletlenek. S még a krumplit sem szedte el tőlem.

A fent említett szervezet erejét éreztem akkor is, amikor beteg lettem. Engem sem került el a leggyakoribb lágerbetegség: a tífusz. Magas lázzal vitt Málcsi néni, a helyettes blokova a betegszobába. Mikor felvettek fekvő betegnek, az egyik ápolónőre bízott. Most se voltam hát magamra hagyatott. Éreztem, hogy valamiképpen vigyáznak rám, szervezetem hamar legyűrte a lázat, és mehettem vissza a többiekhez. A betegszobában töltött idő mindenesetre a legemlékezetesebb élményeim közé tartozik.

A létért való harc állati fokára süllyedtek a foglyok. De a lágerek nyomorúsága választóvíz volt. Minden emberi nagyság s minden emberi aljasság tenyésztelepe.

Januárban már nem a zöldségespincében, hanem a konyha kazánházában dolgoztunk Katóval. Mi voltunk a fűtők. Lapátoltuk a német brikettet. Egyik nap hirtelen Appellra rendelték a tábort. Már jó ideje hallani lehetett a szovjet ágyúk hangját. Az Oderánál állt akkor a front. A táborban borzalmas állapotok uralkodtak. A keleti táborokat kiürítették a németek, és Ravensbrück napról napra zsúfoltabb lett. Már nem is tudták a létszámot megállapítani. Rablóbandák garázdálkodtak az utakon. Az ételhordó foglyokat nem engedhettük el kíséret nélkül, mert a barakkok közül kiugró éhező csoportok nekiestek, kimertek egy-egy tál levest a kondérból, és a többit gyakran kiborították. A kenyérért menőket láncban körülfogtuk, úgy védtük őket. Ezeket a rabló csoportokat „auschwitzi bandáknak" neveztük. A gyengébbek megtámadása napirenden volt.

Ilyen állapotok uralkodtak, amikor kezdték már nyugatabbra fekvő táborokba szállítani a foglyokat. Mi is sorra kerültünk. Ahogy meneteltünk, mellénk furakodik egy nő: – Magyarok? Árják? – kérdezte. Kicsit bambán néztünk rá. Furcsa volt ezen a helyen az ilyenfajta érdeklődés. Kiderült, hogy ő Sombor-Schweinitzer Józsefnek, Horthy politikai rendőrfőnökének a felesége.

S így történt, hogy a sors furcsa játéka folytán, én, a hírhedt kommunista, hónapokig egy ágyban aludtam a bolsevizmus elleni harc egyik legképzettebb magyar képviselőjének asszonyával, Sombor Nusával. – Ti nem is tudjátok, milyen jó ember Józsika! – hajtogatta. – S ti mégis vadállatnak tartjátok őt! Ez fáj nekem! Úgy szeretlek benneteket! – s könnybe lábadt a szeme. Egész jól megfértünk vele. Igaz, hogy ugyanilyen jól kijöttünk Pistával is, aki neve ellenére fiatalasszony volt. Odahaza gyereke várta, nevét az alvilágból hozta magával. A toloncból szállították Németországba, mivel megszökött Márianosztráról, ahol négyéves börtönbüntetését töltötte. Mesélte, hogy mindössze hatvankét rendbeli lopást tudtak rábizonyítani, így csak négy évre ítélték. Kedves vagány volt a mi Pistánk.

A transzportot Rechlinbe vitték. Itt volt Ravensbrück 68 kommandójának egyike. Repülőtér mellett feküdt, és oda jártunk dolgozni. Ebben a lágerben értük meg a nagy éhség időszakát. Ekkor már azt a kevés kenyéradagot sem kaptuk meg, ami valahogy megvédett az éhenhalástól. A híg leves sótlan volt. Pista naphosszat vonított, mint egy éhező állat, Sombor Nusa pedig sírt, mint egy gyerek. Mi nem mertünk Kalával egymás szemébe nézni. Hiszen ő is azt láthatta az én szememben, amit én az övében. Az önfegyelem sem tudja eltüntetni az éhség sóvárgó csillogását, és mi nem akartuk bevallani egymásnak, hogy itt nem segít a lelkierő. Bár...

Ekkor történt velem a következő eset. A szobában csupán néhányan lézengtünk. Társaink zöme munkára ment a repülőtérre. Mint blokkápolónak, bent kellett maradnom a barakkban, és egy padon üldögélve bámészkodtam. Forrt bennem a düh. Ügy éreztem, jártányi erőm sincs már. Fatalpú bakancsaim ólomsúllyal húzták a lábamat. Undok dolog ilyen szánalmasan, lassú halállal éhenpusztulni. Otthon a fiam, a munkám, a párt... Az éhség dühe és a tehetetlenség kétségbeesése dolgozott bennem.

A szoba másik végében néhány nő sürgölődött. Az egyik ágy legfelső részét akarták leemelni. Az ágyak fából voltak, és faékkel illesztették össze őket. Lehettek vagy öten-hatan, akik húzták-vonták az ágyat, de sehogy sem boldogultak vele. Dühösen vágódtam oda hozzájuk. – Engedjetek! – Félretoltam őket az útból, az ágy mellé álltam, vállamat nekifeszítettem, és egy mozdulattal emeltem ki az ékből. Hát mégsem a végelgyengülés stádiumában vagyok... Így adta vissza ez a kis eset egy pillanat alatt az önbizalmamat.

Már Ravensbrückben azt hittük, hogy közel van a felszabadulás, pedig még három hónapig váratott magára. Abban nem kételkedtünk, hogy el fog érkezni a pillanat, de abban már egyáltalán nem voltunk olyan biztosak, hogy mi is megérjük. A repülőtéren nekünk kellett a mindennapos bombázások nyomait eltüntetni. A kráterek betemetésének munkálatait egy német mérnök vezette. 1945 áprilisában azt mondta nekünk: – Miért nem dolgoztok rendesen, hiszen magatoknak csináljátok. Mire betemetitek ezt a gödröt, már ki is tűzhetitek a tetejére a vörös zászlót. – S valóban, a légitámadások ereje fokozódott, egyre sűrűbben hullottak a bombák a reptérre. A szövetséges légikötelékek mindennaposak lettek a környéken. A bombák azonban mindig pontosan elkerülték a mi barakkjainkat.

Egyik nap azt vettük észre, hogy a légitámadás kezdete után eltűntek az SS-ek a táborból. A bunkerba menekültek. Ekkor fedeztük fel, hogy a Szovjet Hadsereg gépei támadnak. Tudtuk, hogy ez a földi támadás előkészítését jelenti. Ilyen légitámadást még nem tapasztaltunk. Bombák most sem estek a barakkokra vagy a tábor területére, de zengett a környék. Rengett a föld. A barakkok rázkódtak, mi pedig mintha elvesztettük volna az eszünket, a szovjet lányokkal összefogódzkodva táncoltunk, daloltunk. Szinte részegek lettünk a szabadság előérzetétől. Eszünkbe sem jutott, hogy mi is elpusztulhatunk. Pedig még messze volt a szabadulás.

Másnap vagy néhány nap múlva elterjedt a hír, hogy a tábort kiürítik. Az előkészületek teljesen fejetlenül zajlottak. Az őrség fegyelme sem volt már a régi. Raktárak őrizetlenül maradtak. Klára a ruhatárak felé vezette a foglyok egy részét. Maruszja és én az élelmiszerraktárhoz mentünk. Feltörtük a zárat, levertük a hordók tetejét. (Azokban is élelem volt.) Maruszja, mint a bőség istenasszonya, az ablakba állt, és onnan dobálta ki a kenyeret és a margarint az egyre növekvő tömegnek. Rettenetes jelenet következett. A foglyokat az ennivaló látása teljesen megrészegítette. Szédülten kapkodtak a drága eledel után, majd egymásnak estek. Sem lecsillapítani, sem szétválasztani nem lehetett az őrjöngőket.

A drága kenyéren tapostak, és egymáshoz vagdosták a margarincsomagokat. A dühöngő tömeg egyetlen masszává vált. Aki leesett, többé nem kelt fel. Összetaposott halottak és sebesültek maradtak a konyha előtti téren. De mi ekkor már mindnyájan lázban égtünk. A szobánkban sokfajta nemzetiség volt. Oroszok, lengyelek, szlovákok és magyarok. Összebeszéltünk, hogy nem hagyjuk el a tábort, itt várjuk be a szovjet csapatokat. Húztuk, halasztottuk az indulást. Az egyik SS-katona, aki jól beszélt magyarul – Temesváron sorozták be – már régebben közeledett hozzánk, megkértük tehát, hogy maradjon a mi csoportunkkal. A táborban már alig volt valaki. Csupán a fogolyvezérkar és a sereghajtó SS.

Az SS-ek a levegőbe kezdtek lövöldözni, így kénytelenek voltunk mi is elindulni. Leghátul mentünk. Az egyik keresztútnál visszanéztünk. A lagerálteste, a lagerkapo és a blokovák, stubovák csoportja letért az útról és eltűnt egy fasorban. Az őrség futni engedte őket, nehogy volt fogolytársaikkal együtt szabaduljanak fel.

A mi kis csoportunk igyekezett minél lassabban vánszorogni. A temesvári SS jött velünk. Szerettük volna, ha mellettünk marad, mert a menekülő lakosság és a katonaság között nem éreztük biztonságban magunkat. Hiszen a KZ jeleit mindnyájan viseltük. Az országút mentén egy turistaházfélébe tértünk be, mire tovább akartunk menni, hiába kerestük derék SS-katonánkat, úgy látszik, kereket oldott. Pedig mi civil ruhát, védelmet, mindent ígértünk neki.

Magunkra maradva letértünk a főúttól. Egy kisebb faluba jutottunk, ahol lengyel és ukrán kényszermunkások bújtatták el csoportunkat. A falu neve Vipperach volt. A szovjet csapatok május másodikán érték el a falut. Harc nélkül vonulhattak be, mert a németek előző este eltakarodtak.

Ragyogó, gyönyörű májusi nap volt. Mi a gazda nélkül maradt ház konyhájában ültünk, és finom tojásrántottát ettünk éppen. Somborné, Nusa szaladt be a konyhába kiáltozva: -Itt vannak az oroszok!

- Ugyan! Nem igaz! – hitetlenkedtünk, de már rohantunk a kapu felé.

Három fiatal szovjet katona állt a kapuban. A májusi napsütötte utcán végig a házak előtt szovjet katonák. Körülöttük boldog lányok, asszonyok, kényszermunkások, volt táborlakók.

Ez a kép örökre belém vésődött, mint valami falusi csendélet.

Vipperachtól Budapestig

Előttem fekszik Közép-Európa térképe. Hazatérésem óta sokszor nézegettem, különböző helységneveket alá is húztam rajta. Ki akartam számítani, hány kilométert tettünk meg 1945. május nyolcadika és június másodika között Vipperachtól Budapestig. Eddig még nem került sor erre a számításra, aminek inkább a hanyagságom az oka, mint az a tény, hogy Vipperach neve nem szerepel ezen a térképen.

Vipperachban egy nyugatra menekült gazda házában szálltunk meg. A magára maradt gazdaság állatállománya és felszerelése arra vallott, hogy módos paraszt volt a tulajdonosa. A cselédlakás kis szalmával felszórt szobájában húztuk meg magunkat, amíg a német katonaság el nem vonult. Huszonötén voltunk, magyarok, lengyelek és oroszok. 1945. május 2-án reggel kiléphettünk az utcára. Előjött az a két szökevény is, akiket ugyancsak a mi vendéglátóink bújtattak el. Ők is fogolytáborból szöktek. Egyikük, német kommunista, már kilenc év óta járta Hitler börtöneit és koncentrációs táborait. A másik lengyel deportált.

A férfiak felnyitották a gazda éléskamráját, ahonnan finomabbnál finomabb falatok kerültek elő. A következő napok úgy elrepültek, mint egy álom. Literszám ittam a melaszt, amit aztán örök időkre sikerült megutálnom, de akkor a kiéhezett szervezet mohón szívta magába. A tyúkok elláttak bennünket tojással, a tehenek friss tejjel. Két kárpátaljai nő is volt velünk, akiktől én is megtanultam fejni.

Első kísérletem közben felrúgott ugyan a tehén, de aztán mégiscsak megadta magát, s örült, hogy elhanyagolt, feszülő tőgye megszabadul a tejtől. Vödörszám cipeltük ki az istállóból a frissen fejt éltető nedűt, és beöntöttük az udvaron álló tejszínkészítő gépbe.

A tejszín és más hasonló nehéz ételek nem tettek valami jót összeszűkült emésztőszerveinknek, de az egészséges szervezet minden megpróbáltatást leküzdött. Hús is került az asztalunkra. Egyik reggel egy feldarabolt borjút találtunk a konyha előtti hordóban, a másik napon egy szakszerűen feldolgozott disznó várt ránk.

Sütöttünk, főztünk, zsírt olvasztottunk, és készülődni kezdtünk a nagy utazásra. Haza!

- Budapest kaput! - mondták a szovjet katonák. - Hova akartok menni? Nincs abban az országban már semmi!

Május 8-án mindnyájan felkerekedtünk. A lengyelek és az oroszok már előbb csatlakoztak saját honfitársaikhoz, akiktől nyüzsgött az egész falu és a környék. Ekkor fogtuk csak fel igazán, és még inkább a hazafelé vezető úton, mennyi embert hurcoltak el a németek hazájukból, hogy rabszolgamunkára kényszerítsék őket. A magyarok két részre szakadtak. A többség nyugatnak tartott, kelet felé öten indultunk. Furcsa összetételű volt ez a kis karaván. Pista és Sombor Nusa a magyar társadalom két végletét képviselték, mi ketten Kalával kommunisták voltunk, és egy tizennégy éves kislányt is hoztunk magunkkal. Ő is pesti volt, de a német megszállás után vidéki rokonokhoz menekült. Velük együtt hurcolták Auschwitzba, ahol csodával határos módon életben maradt, átvészelte a kiválogatásokat. Mindig akadt valaki, aki pártfogásába vette a szép szőke teremtést. Vipperachban megfogadtuk, hogy hazavisszük a szüleihez, ha azok még élnek.

Vidáman, felszabadultan, énekelve és táncolva vágtunk neki az útnak. Egy kerékpáron toltuk hátizsákjainkat. Később ezt a kerékpárt eldobtuk valahol, mert csak nehezítette hosszúnak ígérkező gyalogtúránkat. Egy erdőben útkereszteződéshez értünk. Mikor az ott álló szovjet őrszem meglátott bennünket, sapkáját az ég felé dobálva kiabálni kezdett: „Vojna kaput! Gitler kaput!" Elég soká tartott, amíg megértettük, miről is van szó. Az őrszem kézzel-lábbal magyarázott, és ha lehet, mi még boldogabban mentünk tovább.

A front alig pár napja vonult el ezen az útvonalon. Olyan falvakon haladtunk keresztül, ahol minden ház épségben maradt, de egyetlen teremtett lélekkel nem találkoztunk. Az egész lakosság elmenekült.

Porig rombolt városok üszkös falai között botorkáltunk. Falvakban, városokban és tanyákon egy-egy elhagyott házba települtünk be. Krumplit majdnem minden pincében találtunk, liszt is akadt, a magunkkal hozott zsír elég soká kitartott. Birtokba vettük a házak konyháját, és sütöttünk, főztünk útközben. Az egyik városban betelepedtünk egy olyan házba, ahol valamikor nagyobb hentesüzem működött. A földszinti helyiségben a hentesáruk elkészítésére szolgáló hatalmas üstök és teknők üresen tátongtak. Az üstben vizet melegítettünk, és a teknőben nagy fürdést rendeztünk. Az élet apró örömei csodálatosaknak tűntek a szemünkben, és ahogy távolodtunk a koncentrációs tábor szörnyűségeitől, egyre inkább élveztük mindazt a jót, amit egy-egy nap megszerezhettünk magunknak.

Mentünk gyalog, utaztunk szekéren és szamárfogaton. Egyik nap, amikor a mintegy tizenöt kilométernyi távolságban levő legközelebbi települést akartuk elérni, az erdei úton teherautót pillantottunk meg, amelyen üres benzineshordók zötykölődtek. A sofőr megállította a járművet, és társával felsegítettek mindnyájunkat a félig üres rakterűiéire. A benzineshordók tetején ülve érkeztünk el az Oderához.

Ravensbrückben már januártól kezdve odahallatszott hozzánk a távoli ágyúzás hangja. Májusban már azt is tudtuk, hogy a harc hónapokig tartott az Odera partjain. Meg is látszott a harcok nyoma mindenütt a környéken, amerre csak elhaladtunk. Az Oderán ideiglenes híd ívelt át. A szovjet csapatok és a különböző irányból érkező, hazafelé tartó embercsoportok dolgoztak a partvidék helyreállításán. Az átkelés árát, a hídpénzt minden karavánnak természetben kellett ledolgoznia.

A mi teherautónkat is megállították, de nekünk nem kellett leszállni a hordók tetejéről. A teherautó vezetője Vorosilov aláírásával ellátott menetlevelet mutatott fel az őrségnek, így simán átkeltünk az Oderán, és a tervezett tizenöt kilométeres út helyett aznap néhány óra alatt több mint kétszáz kilométert tudhattunk magunk mögött. Megérkeztünk Stettinbe.

Stettin, azaz Szczeczin volt az első város, ahol már a közigazgatást is megszervezték. Jelentkeztünk a parancsnokságon, és ott útiokmányt állítottak ki számunkra. Ez olyan menetlevélféle volt, és Waldenberget jelölte ki célállomásnak. Waldenberg Poznan közelében volt, ott gyűjtötték össze a magyarokat, és onnan akarták őket hazaszállítani.

Ismét útnak indultunk. Szczeczin határában sokáig kellett várni, amíg valami alkalmatosságot találtunk a továbbutazásra. Felültünk mindenféle járműre, ami éppen akadt, de sokat gyalogoltunk is. Elég viszontagságos volt ez az útszakasz, mert ez már nem volt a senki földje. Egyre nehezebben jutottunk élelemhez. Ahogy közeledtünk hazafelé, Nusa és Pista között gyakoriak lettek az összecsapások. Régi életükben mérhetetlenül nagy volt közöttük a társadalmi különbség. A koncentrációs tábor egyazon sorsra ítélt bennünket, de ez most már a múlté volt, s reménykedtünk benne, hogy ismét hazajutunk, ha ugyan létezik még Magyarország. Mind gyakrabban kellett erélyesen figyelmeztetni két társunkat, hogy egyelőre még közös a sorsunk, és egymásra vagyunk utalva. A torzsalkodás, veszekedés jóformán mindennapossá vált. Kalával elhatároztuk, hogy nem megyünk tovább ezzel a két nővel, mert teljesen megmérgezik körülöttünk a légkört, ráadásul mindig nekünk kellett gondoskodni élelemről, és mégiscsak könnyebb volt három embert ellátni, mint ötöt.

Ugyanakkor sajnáltuk is magára hagyni két sorstársunkat, éppen azért, mert nehezen találták fel magukat a népeknek ebben a hazafelé áramló tengerében.

Mi, magyarok, árván sodródtunk a karavánok, csoportok között. Egy epizód jól jellemzi akkori helyzetünket. Valahol Németországban, gyönyörű májusi verőfényben fürdő úton meneteltünk. Kabátunk hajtókáján kis piros-fehér-zöld szalag. Valamelyik elhagyott német házban jutottunk hozzá. Egyszer csak férfiak és nők vidám csapatával találkoztunk, s amint meglátják a mi kis szalagunkat, nagy örömrivalgással közelednek felénk. Karjukat tárják, és mi boldogok vagyunk. Aztán leereszkednek a karok. Az ő szalagjukon fordítva következnek a színek. Olaszok! S mi ott maradtunk az országúton, csalódottan, ismét egyedül.

Sajnáltuk két civakodó társunkat elhagyni, de haza akartunk érni, méghozzá minél előbb. Ilyenkor meg kell szabadulni a ballaszttól. Mit tegyünk?! Waldenbergben gyűjtik a magyarokat, ott bizonyára gondoskodnak is az ellátásukról. Gyerünk Waldenbergbe! Hiszen oda indultunk eredetileg is. De útközben már mást gondoltunk. Ha ott gyűjtik össze a magyarokat, hetekig, hónapokig tarthat, amíg ismét útnak indítják őket hazafelé. De nem volt mit tennünk, hiszen Nusát és Pistát mégsem hagyhattuk az országúton.

Az utolsó útszakasz már nagyon nehezünkre esett. Kimerültek voltunk és éheztünk. Ekkor egy katonai teherautó -szovjet tisztek ültek benne - felvett bennünket. Hatalmas darab főtt marhahúst kaptunk és fekete katonakenyeret. Megosztoztunk rajta, és vidáman majszoltuk. Így vonultunk be Waldenbergbe. A szovjet parancsnok átvette iratainkat, de úgy látszik, nem nagyon hitt nekünk. Vajon nem rejtezkedő németek ezek? Az lett a szerencsénk, hogy hadifogolytábor is volt Waldenbergben. A németek ott helyezték el a francia hadifoglyok egy részét. Az egyik francia tudott valamit magyarul, s neki kellett vizsgáztatnia minket az anyanyelvünkből. A parancsnok megnyugodott. Mi azonban nem. Feltétlenül folytatni akartuk utunkat, okmányaink pedig csak Waldenbergig szóltak. De a bajok csak szaporodtak. Kala nikotinmérgezést kapott. Elég erős dohányos lévén, azt szívott, amihez hozzájutott. Vagyis, amit a szovjet katonák ezrei is szívtak: kapadohányt, szárított füvet, újságpapírba sodorva. Kalát elhagyta az ereje, és majdnem önkívületi állapotba került.

Nagyon megijedtem. Szerencsére a volt francia hadifoglyok segítettek ápolni az én Kalámat, akinek erős fiatal szervezete hamarosan legyőzte a mérgezést, és magához tért.

Elhatároztuk, hogy megrohamozzuk a parancsnokot, kicsikarjuk tőle az úti okmányokat. Kalával együtt mentünk a parancsnokságra, és minden orosz tudásunkat latba vetettük:

- Ja szám bolsevik! Ja igyom Budapestül — erősködtem. A parancsnok hangosan nevetett: „Nu posli, posli na Budapestül"- Úti okmányt azonban nem adott. Megmagyarázta, hogy a németek huszonkétmillió embert hurcoltak el Németországba. Ha most mindenki a saját szakállára egyedül indulna hazafelé, ebből csak zűrzavar, rablás és útonállás lenne. Sem a szállítóeszközöket, sem az ellátásunkat nem tudják útközben biztosítani. Maradjunk csak nyugodtan, majd ránk is sor kerül.

Leforrázva jöttünk ki a parancsnokságról, de abban biztosak voltunk, hogy nem maradunk egyetlen percig sem tovább Waldenbergben. Pista és Nusa egy téren vártak ránk, és nagyon elszomorodtak, amikor közöltük velük, hogy mi a gyerekkel együtt nem maradunk tovább. Azután átkozódni kezdtek, azt gondolták, hogy csak a magunk számára szereztünk okmányokat. Szitkozódásaik közepette indultunk útnak. Hazatérésem után egyszer véletlenül összetalálkoztam Pistával. Elmondta, hogy őket szeptemberben szállították csak haza. Nusát azóta sem láttam.

Elindultunk hát a Waldenbergből kivezető úton Poznan felé. A helység határában szovjet patrul tartóztatott fel bennünket. Papírokat kért. Benyúltam a zsebembe, és kivettem egy ott lapuló pepita füzetet. Nem vártuk meg, amíg szóhoz jut, és visszautasítja vagy ellenőrzi a „papírunkat", nagy vidáman egész szóáradatot zúdítottunk rá. Kézzel-lábbal magyarázva elmondtuk, hogy megyünk haza Budapestre. A kislány tizennégy éves, és már egy teljes évet töltött a fasiszták táborában. Szegény őrszem alig tudott szóhoz jutni, elfelejtette, hogy neki az útiokmányokat kellene ellenőriznie, csak azt kérdezte: - Poznanba? Akkor arra menjenek! - és kezével mutatta az irányt.

Fákkal szegélyezett út vezetett Poznan felé. Nemsokára egy lengyel őrszem szólított meg minket. O is üti okmányainkat kérte.

Elmagyaráztuk neki, hogy többen kaptunk közös igazolványt.

- Jött egy teherautó - hazudtok folyékonyán -, és társaink felugrottak, mi meg lemaradtunk. Náluk maradtak az okmányok.

- Na jól van - mondta a lengyel, aki nagyon kelletlenül tárgyalt velünk németül. Utasított, hogy a legközelebbi faluban menjünk a szovjet parancsnokságra, és ott írassunk új igazolványt.

A legközelebbi faluban kaptunk is új útiokmányt, de sem pecsét, sem valamiféle hivatalos megjelölés nem volt rajta. Igaz, hogy hazáig többet senki nem kérte tőlünk. A faluban megismerkedtünk jó néhány lengyellel. Reggel egy fiáker jött értünk, és valami vadászházba vittek bennünket. Csodálatos élményben volt részünk.

A háziasszony asztalt terített, és mi hosszú idő után először ettünk fehér abroszon, szép tányéron, evőeszközzel. Szarvast vagy őzsültet raktak a tányérunkra, és amikor az aznapra kijáró élvezetekkel végeztünk, ismét szedtük a sátorfánkat.

Poznan újabb csodával várt bennünket. Vonatot, füstöt láttunk, valódi nyüzsgéssel teli pályaudvart, hol mozdonyok pöfékeltek. A legcsodálatosabb mégis az volt, hogy amikor kiértünk a pályaudvarra és megszólítottunk egy vasutast, hogy Budapestre szeretnénk menni, azt válaszolta: - Kedveskéim, látják ott azt a vonatot? Azonnal indul. Gyorsan szálljanak fel! - Rohantunk, és a vonat vitt is néhány óráig, majd megállt. Közölték velünk, hogy nem megy tovább.

Egy másik állomáson ismét megkérdeztük, mivel utazhatnánk Budapestre? - Siessenek, éppen most indul a vonat!

És mi megint továbbindultunk a csodamasinával. Egy harmadik pályaudvaron hasonló módon szálltunk át, de az a szerelvény már olyan pályaudvarra vitt bennünket, ahol elfogytak a sínek.

Ez az állomás Racibor volt. Magas házfalak meredeztek az égre, teljesen kiégett az egész város. A vonaton együtt utaztunk néhány szovjet katonával és katonanővel, s egyikükkel, egy középkorú kapitánnyal nagyon összebarátkoztunk. Mikor kis csoportunk keresztülhaladt a városon, mintha holdbéli kihalt tájra vetődtünk volna, egyetlen emberrel nem találkoztunk. A nappali világításban is úgy tetszett, mintha kísértetvároson vonulnánk át. Távolabbról időnként egy-egy járőr bakancsai kopogtak. Ha nincs velünk a kedves, vidám kapitány, aki egész úton mókázott, akkor még jobban összeszorult volna a szívünk.

Megkérdezte, mit jelent magyarul a láb, aztán csúfolkodva mondta: — Na, itt vége van a vasútnak, most már mehettek "láb, láb" - azaz gyalog — egészen Budapestig.

Racibor határváros volt. Kiültünk csapatostul az országút szélére, és vártuk, hátha arra vetődik valami jármű. Elég hosszú időbe telt, amíg jött egy teherautó, amelyre mindnyájan felfértünk.

Átvitt bennünket Csehszlovákiába, és Ostravában elbúcsúztunk útitársainktól, a kapitánytól is. Ő rábízott minket egy örmény vagy grúz tisztre. Igyekeztünk megszabadulni tőle, mert már a teherautóban pornográf képekkel szórakoztatott kettőnket. Sikerült is a város forgatagában eltűnnünk.

Ostrava már valódi város volt. Szinte szédelegtünk a békebelinek tűnő, jólöltözött lakosság láttán. Mintha soha nem lett volna háború, front, koncentrációs tábor. Nagy forgalom az utcákon, és ép, valódi villamosok. Az emberek úgy bámultak ránk, mint valami csodabogarakra. Az egyik villamosra felszálltunk. Jött a kalauz, kérte a jegyet. Értetlenül néztünk rá. Mi már rég elszoktunk a pénztől, nem is volt egy fillérünk sem. Az utasok mustrálgatták rongyainkat, a hátizsák alól kilátszó hatalmas olajfestékkel pingált X-jelet. Karunkon ott díszelgett a számunk, a piros háromszög.

Ismét a pályaudvarra mentünk. Errefelé már döcögtek a szerelvények. Lengyelországon egy nap alatt utaztunk végig. Csehszlovákián keresztül két hétig tartott az utazás. Ezen az útszakaszon mintha összetorlódott volna a hazafelé áramló embertömeg. Szlovákok, jugoszlávok, bolgárok, románok, magyarok, és még ki tudja hány nemzetiség.

Leginkább marhavagonban utaztunk. Egy-egy állomáson napokig vesztegeltünk. Néha megkerestük a Vöröskereszt konyháját, hogy valami meleg ételhez jussunk. Az egyik szlovákiai magyarlakta városban kiszálltunk, mert nagyon éhesek voltunk, elfogyott már minden tartalék élelmünk. A pályaudvarokon lehetett ugyan ruhaneműért, ágyneműért foszlós kenyeret és más ennivalót kapni, de mi siettünk haza, nem cipeltünk magunkkal semmi felesleges holmit, pedig a „senki földjén" a házakban sok minden hevert szanaszét. Csupán Gyurka számára hoztam két nadrágot, de attól nem váltam volna meg semmi pénzért.

Mi ketten még tűrtük valahogy az éhséget, de a kislányt nagyon sajnáltuk. Elindultunk hát, hogy szerezzünk valami élelmet. Kaptunk is kenyeret, és mehettünk tovább.

Az egyik házon feliratot pillantottunk meg: Kommunista Párt. Nehéz leírni, mit éreztünk. Ez volt az első legális párthelyiség, amit életünkben láttunk. Azonnal benyitottunk, és éppen ott találtuk a párttitkárt.

Elfelejtettük, hogy éhesek vagyunk, és faggatni kezdtük. A kérdések valóságos áradatát zúdítottuk rá, akit pedig láthatóan súlyos gondok nyomasztottak.

Nyílt az ajtó, fiatal munkások kis csoportja érkezett. Az egyik közeli faluból jöttek és kultúrműsorhoz kértek segítséget. Mi is felajánlottuk közreműködésünket, és hozzáláttunk első, felszabadulás utáni pártmunkánkhoz. Ügy gondoltuk, mindenképpen kell verset mondani. - Adyt! - javasoltam lelkesen. Kikerestem a könyvek közül egy Ady-kötetet, és nagy buzgalommal lapozgattam. Együtt kezdtük olvasni a „Magyar jakobinusok dalá"-t, és alig akartuk elhinni, hogy a helybeliek szerint ezt a verset így nem lehet előadni. Szlovákiában a „magyar" szót nem lehet kimondani. S elkezdtük átkölteni Adyt. Magyar helyett munkást írtunk, és Magyarország helyett munkásosztályt. Ekkor értettem meg, miért akartak szlovák katonák lerángatni a vonatról, amikor kis nemzetiszínű szalagomat látták. Jugoszlávok szedtek ki a kezeik közül.

Útközben mindenkitől az otthon felől érdeklődtünk, de sok újat még errefelé sem tudtak. Az egyik határközeli állomáson magyar katonák egy csoportjával találkoztunk, akik mint a demokratikus magyar hadsereg tagjai a szovjet csapatokkal együtt mentek nyugatra, és most betegszabadságra igyekeztek haza. Őket is hiába faggattuk, hiszen még az év elején hagyták el az országot.

Az egyik tehervagon nyitott platóján személygépkocsik sorakoztak. Egy ilyen nyitott személyautóba ültünk be a magyar katonákkal és nagyban beszélgettünk. Egyszerre fiatal szlovák katona telepedett közénk. Tört magyarsággal támadt a magyar katonákra, lefasisztázta, lenyilasozta őket és egész országunkat. Parázs vita kerekedett. Próbáltam megértetni vele, hogy ezek a katonák a demokratikus magyar hadsereg tagjai, s a szovjet csapatok oldalán harcoltak. Bennünket pedig azért hurcoltak el a németek, mert kommunisták voltunk. A szlovák katona nem jutott szóhoz kirohanásom alatt. Nagyon csodálkozott, mert ő eddig meg volt róla győződve, hogy minden magyar nyilas, és esküdt ellensége a szlovákoknak.

A nagy vita után végül sikerült egyetértésre jutni, és ott, a nyitott autóban testvériesen kezet ráztunk. Megkötöttük a szlovák-magyar örök barátságot.

1945. június 2-án érkeztünk Komáromba. Szerelvényünk ott vesztegelt az egyik vágányon. A gyereket a vagonban hagytuk, és mi Kalával érdeklődtünk, milyen kilátásaink vannak a továbbjutásra. Jóindulatú emberek megmutatták, melyik vonat indul leghamarabb. Kala felugrott a szerelvényre, én rohantam vissza a gyerekért meg a kis motyónkért, aminek ugyan semmi értéke sem volt, de nekünk mégis sokat jelentett. Mire a kislánnyal lemásztunk a vagonból, a másik szerelvény elindult. Egyedül felugrottam volna, de a gyerekkel nem mertem megtenni. Ott álltunk kézenfogva, és néztünk a távolodó vasúti kocsi után, amelyik vitte magával hűséges útitársamat.

A sínek között bámultam a lassan távolodó mozdony füstjét, és majd szétvetett a tehetetlen düh. „Nem! Most már nem megyek vissza a vagonba - gondoltam magamban. -Itt vagyok a határon."

Elindulunk gyalog! - mondtam elszántan, és megfogtam a kislány kezét. Nekiindultunk, át az ideiglenes komáromi hídon. Hazaértünk! Még ma is érzem azt a megrendülést, ami elfogott, amikor ráléptem Magyarország földjére.

Hét hónappal azelőtt hurcoltak el, de úgy éreztem, mintha száz év telt volna el ez alatt a hét hónap alatt. S még mindig nem tudtam semmit Gyurka, édesanyám, testvéreim sorsáról, és azokról, akikkel a közös eszme kapcsolt egybe, családnál szorosabb szövetségbe.

Felkészültünk a napokig tartó gyaloglásra, de már akkor este Budapest határába értünk, egy szovjet teherautó éppen a Bécsi út és a Vörösvári út sarkán tett le bennünket.

Itt voltam hát újra Budapesten, néhány lépésre Királyék Filatori dűlői házától, ahol annyiszor kopogtattam be éjszakánként az ablakon. - Valamikor! Összeszorult a szívem, most talán néhány perc múlva megtudhatom, mire is érkeztem haza.

Lassan, szorongva elindultam az utcán. Most kell meglátnom a házat, vagy talán a romjait. A ház szilárdan ott állt a régi helyén, bombatalálat nyoma nem látszott rajta. Szorosan fogtam a kislány kezét, ő átvette izgalmamat, és görcsösen kapaszkodott az enyémbe. Sietni kezdtünk. Minél előbb essünk túl rajta! A ház előtt ismét megtorpantunk. A jól ismert ablakon új függöny virított. Vajon élnek-e még? Hiszen az egész családot veszély fenyegette?! A kapun egy asszony jött ki.

- Kérem szépen - szólítottam meg -, Királyék ebben a házban laknak?

- Igen itt, mindjárt az első ajtó, jobbra a kapu mellett! -Beléptünk az udvarra. Ebben a pillanatban lépett ki a fáskamrából Bandi, a legfiatalabb Király gyerek, a karján fadarabokkal, s mögötte Király papa. Csodálkozva néztek rám.

-Ilonka néni! - kiáltotta Bandi. Király papa kiejtette kezéből a fát, majd szenvedélyesen magához ölelt.

Csodálkoztam, hogy rám ismertek a rongyaimban. Törökös kendőm alól őszbe borult hajfürtök hullottak kócosán a homlokomba.

Estére megérkezett Király mama is. Felszabadulásunk óta mindennap új és új csodákat vártunk: kenyér, lekvár, hús, cipő... Napok óta kedvenc ételem járt az eszemben: paprikás csirke nokedlival. A Király család asztalánál a dédelgetett álom egyik fele teljesült, paprikás csirke ugyan nem került a tányérunkba, de Teruska hagymás-paprikás szafttal locsolta meg a galuskát.

A kislánnyal aludtam, ismét Erzsi helyén, a könyvespolc tövében. Nyugodt, biztonságos álomba merültünk, hiszen itt azt is megtudtam, hogy él a fiam, és édesanyámat is megtalálom.

Május első hete

Színmű két részben

Írta:

Juranicsné Döme Piroska

Szereplők

Richard

Jan

Pavel

Leon

Steinbach

Ilona

Kati

Éva

Mária

Margit

Maruszja

Erzsi

Hanna

Hédi

Rosnerné

I. német katona

II. német katona

Német gazda

Német gazda felesége

Szovjet őrparancsnok

Szovjet katonák

Női deportáltak

Férfi deportáltak

I. rész

	Színhely:	Észak-Németország egyik kis falva, amely az országút mellett fekszik. A történet modern mezőgazdasági gépekkel felszerelt, módos parasztgazdaságban játszódik. Az országútról állandó zaj hallatszik, mintegy aláfesti a történetet. Szekérzörgés, autóduda, nehéz harckocsik dübörgése, emberi kiáltások. Időnként csökken a járművek zaja, ekkor fogolycsapatok fatalpú bakancsainak csoszogása, vagy menekülő katonaság bakancsainak sietős, majd fáradó egyenetlen ütemű zaja hallatszik.
	Szín:	A gazdaság udvara, jobbra a ház, mellette fal. Balra istálló. Szemben a nézővel kissé rézsútosan a nagykapu faragott fából. Kétszárnyú, kitárható. Mellette kiskapu, az udvaron mezőgazdasági eszközök, egy kút és egy gép látható. Mikor a függöny felmegy, a kapu nyitva. Gyönyörű májusi napsütés van, néha elered az eső, egy távolodó szekér zörgése és az országút zaja hallatszik.
	Pavel:	(Tipikus ukrán, kényszermunkára hozták Németországba, beszól az istálló ajtaján) Gyertek csak elő, bátran! Nincs már itt senki! (Karjait kitárva) Ez itt a mi birodalmunk!
	Richard:	(Előírásszerű árja. Magas, szőke, markáns, tüskehajú, mint aki nemrég kopasz volt, megviselt, lábadozó beteg benyomását kelti, kilép az istállóból, körülnéz, a Nap felé pislog) Gyönyörű idő! Valóban elmentek már?
	Pavel:	El, el … Biztosan közel vannak már a tovarisok, barátom! Szabadok leszünk, megyünk haza!
	Richard:	(bizonytalanul) Á, nem hiszem… Úgy látszik meggyávultam… Kilenc évig minden nap bíztam a szabadulásban, és most nem hiszem. Csak, majd ha látom őket. (beszól az ajtón) Jan, mozdulj meg! Gyönyörű idő van idekint! Megpenészedsz abban a lyukban!
	Jan:	(Hangja bentről) Nem dirigálhatsz nekem, hagyjál békén!
	Pavel:	(Nevet) Ha nem hívod, majd kijön! Alig egy hete láttam először, és mégis jobban ismerem, mint te! Ülj ide! (a padra ül) Annak a penész színednek jót tesz majd ez a kis napsütés.
	Richard:	(Leül. Szemét lehunyva, arcát a Nap felé fordítva, nyújtózik) Mindent magukkal vittek?
	Pavel:	Csak szerettek volna. A vénasszony sipítozott: (utánozva) „Karl, legalább a tyúkokat vigyük magunkkal. Legalább még ezt a zsák lisztet… Karl így, Karl úgy… Ó a vén banya, most milyen mézes-mázos volt. Még zokogott is az istenadta! A szegény menye is velük ment, pedig egy lengyel miatt fajgyalázásért ült fél évet. De ő is, meg az öregasszony is nagyon gonoszak voltak. Az öreg gazda pedig meg akarta találni velünk a számítását.
	Richard:	És nem kényszerítettek, hogy menjetek velük?
	Pavel:	Már nem voltak azok, mint régen. Most már féltek is tőlünk. Igaz, reménykedtek is, kicsit azt hiszik, hogy visszajöhetnek, a csodafegyver, vagy az amerikaiak. A nagy szekérrel mentek, a teherautót elvitte a katonaság. (Tehénbőgés hallatszik) Meg kéne fejni az állatokat.
	Richard:	Szívesen segítek mindenben, ha megmutatjátok, mit tegyek!
	Pavel:	Felesleges. Csak annyit kell most már tenni, hogy ehessünk, ihassunk. Van itt minden bőven. A kamra is nyitva áll. A házat majd megmutatom belülről. Van ott ruhanemű, ágynemű. Ezt is (Richard ruhájára mutat) onnan hoztam. Itt most miénk a világ. Nemsokára itt lesznek a mieink, aztán Isten veled!
	Richard:	Ne bízd el úgy magad, Pavel, addig még sok minden történhet.
	Pavel:	Velünk, vagy a háborúval? Te hiszel a csodafegyverben?
	Richard:	(Nevet) Az nem biztos, hogy élve fogadjuk a szabadítót.
	Pavel:	Miért, ha eddig kibírtuk?!
	Richard:	Nehéz elhinni, pedig (kitörve) a hét szentségit neki, azt a kicsike darabot meg akarom tenni! Mióta itt elrejtettetek, volt időm töprengeni és ez nem jó. És hallgatni ezt a vég nélküli zajt. A menekülés zaját… Pszt! (Elhallgat, az országút zaja hallatszik. Ordítás: Jobbra! Jobbra! Csoszogás) Megint egy tábor foglyait hajtják. És ők még mindig mennek velük. Most harckocsi előzi őket. (Állj fel! Lósz! Gyerünk!) Most az egyik összerogyott. És még mennek. (Pisztolylövés) Most agyonlőtték. Mi is így jöttünk. De nem volt nehéz lelépni.
	Pavel:	Mesélted! Mi is gyalog jöttünk. (elered az eső)
	Richard:	Látod, hová lett a májusi napsütés?
	PAVEL:	Már itt van újra. (a kisütő Napra nevet)
	Richard:	Érdekes, megfigyeltem, májusban mindig így van. A legutolsón…
	Pavel:	A legutolsón?
	Richard:	A legutolsó… Mikor is volt a legutolsó: harminckettőben, vagy harmincháromban? Thälmann beszélt…
	Pavel:	Thälmannról hallottam, kommunista volt, német kommunista. Elvtársad? Párttag voltál?
	Richard:	(némán bólint) A nácik előbb velünk végeztek, csak utána fordultak az egész világ ellen. Eh, megint beborul. (a kiskapu lassan kinyílik, Steinbach dugja be a fejét, lassan, óvatosan teszi be az ajtót maga után. Megáll, körülnéz, még nem látja meg a padon ülőket. Richard dermedten nézi, Pavel csodálkozva. Richard feláll, mint a megkövült) Te mit keresel itt? Ki után szaglászol?
	Steinbach:	(összerezzen. Középtermetű, vállas, Richardnál valamivel idősebb, paraszti ruhát visel) Schmidt!!! (feltalálja magát, ártatlanul) Itt vagy, kamerád? De jó, hogy téged talállak itt. De miért támadsz így rám?
	Richard:	(szigorral) Ne komédiázz, Steinbach! Tudom, hogy ki vagy, és mit várhatok tőled! Bujkálók felkutatását bízták rád, ne tagadd!
	Steinbach:	De Schmidt! Miért vádolsz engem ilyesmivel? Inkább vigyázz! Fogadjatok be! Úgy látom, ez egy nyugodt gazdaság. A Wermacht újra megszállta a falut. Úgy menekültem el előlük. Én is leléptem a menetből.
	Richard:	(kiált) Jan! Steinbach van itt!
	Jan:	(középtermetű, sovány férfi, a haja neki is alig nőtt ki, de látszik, hogy sötétbarna. Csíkos nadrágja van, felül ócska munkakabát, melyet most kapott. Kirohan az istálló ajtaján) Mit mondasz, Richard? Steinbach? (meglátja, hátrahőköl. Először megretten, régi félelmek kerítik hatalmukba. Úgy viselkedik, mint a korbácstól rettegő kutya, majd nagy lélegzetet vesz. Richard nyugtató kézmozdulata, biztonsága, lefojtott indulata ráébreszti, hogy ez már nem a nagyhatalmú Kápó. Valami meg változott. Steinbach is megdermed egy pillanatra, amikor Jant meglátja. Mindez pillanatok alatt történik)
	Jan:	(kitörve) Te, hogy kerültél ide, te hiéna?
	Steinbach:	Nem értelek benneteket, fiúk! Miért fogadtok így? Az SS elől menekülök, véletlenül idevetődöm, örülök, hogy volt fogolytársaimat találom itt, és … Mit akartok tőlem? Hát nem látjátok, milyen nyomorult vagyok? Napok óta kúszom az egyik pajtából a másikba, ezt az ócska, tetves göncöt egy szénapadláson találtam. Éhezem… Alig tudtam valami ennivalóhoz jutni. Egy-egy jószívű asszony – német meg orosz – juttatott kenyérdarabkákat nekem…
	Jan:	(ellenségesen) Ja, aki SS koszthoz szokott, annak nehéz ez. Dögölj meg, pusztulj innét! (neki akar ugrani) Ne színészkedj itt, te gyilkos! Hóhér! Ez a te korbácsodnak a nyoma. (a fején húzódó forradást mutatja) Nem felejtem el, ha itt lesz a leszámolás ideje.
	Steinbach:	(ellenségesen) Milyen leszámolásról beszélsz? Kivel akarsz te leszámolni? Velem? Aki az elveimért börtönben voltam, és négy évet rohadtam a koncentrációs táborban?
	Richard:	Na, na te náci bérenc, ne verd úgy a melledet, még megbánhatod!
	Steinbach:	Miért, te talán azt hiszed, hogy a nácik ideje még nem járt le?
	Jan:	Miért csavarod ki a szavait? Talán azt hiszed, megmentheted az irhádat, és majd adod a nagyot, a forradalmárt?
	Steinbach:	Én munkás vagyok. Nem voltam kapitalista. A Kommunista Pártnak is tagja voltam. Schmidt, nem tagadhatod le, harmincban egy sejtben dolgoztunk.
	Richard:	Elég szégyen ez! És mi lett belőled? Kápó! Hajcsár! Az SS kiszolgálója.
	Steinbach:	Te is Kápó voltál, Schmidt, nem tagadhatod le!
	Richard:	De én a rabtársaimért dolgoztam, hogy könnyebb legyen nekik.
	Steinbach:	Ezt mindenki mondhatja! Mi az, hogy rabtársaimért? (gúnyosan nevet) A táborban mindenki boldogult, ahogy tudott, mentette a bőrét. A szovjet hadsereg már órák alatt itt lehet. Újra megalakíthatjuk a pártot, és megteremthetjük a német munkás-országot. Újra együtt menetelünk. Mi? Richard Schmidt kezet rá!
	Richard:	(undorral elfordul) Veled?
	Jan:	Micsoda aljas! (kiköp)
	Pavel:	(eddig némán figyelte a jelenetet) Hát, ő nem kommunista?
	Richard:	Volt. Régen volt…, vadállat lett belőle, mindig nagyon véresszájú volt.
	Steinbach:	Miért? Hogy kiálltam a munkásság jogos követeléseiért, sztrájkot vezettem?
	Jan:	Eddig nem dicsekedtél vele.
	Steinbach:	Miért, te talán jártattad a szád?
	Jan:	Én sose voltam kommunista, és sosem leszek az.
	Steinbach:	Ezzel ne dicsekedj!
	Richard:	Ezt hagyjátok abba! Te kommunista voltál, és a népek kínzója, az SS kiszolgálója lettél. Jan! Jan ugyancsak egy soviniszta lengyel, de az életem én is neki köszönhetem.
	Steinbach:	Miért kínoztam én a népeket? Az ember ott mindent parancsra cselekedett. Te is hajcsár voltál! Munkavezető. Ezt elfejeltetted, mi? Saját magad ellen beszélsz, ha ellenem beszélsz! Egy a sorsod velem, Richard Schmidt!
	Richard:	Azt a volt fogolytársaink fogják eldönteni.
	Steinbach:	Miért bántotok engem? (kitör) Hiszen most is éhes vagyok. Adjatok egy falat ennivalót! (összegörnyed, a hasát tapogatja) És hagyjatok végre megpihennem (leül a padra)
	Richard:	(kérdőn néz Pavelre, aki bemegy a házba. Jan dühöngve, fojtott indulattal hátat fordít Steinbachnak. Richard utálattal vegyes, sajnálattal nézi, mint a varangyot. Pavel kenyérrel, darabka hússal és egy kis üveg melasszal jön vissza) Steinbachnak nyújtja)
	Pavel:	Egyél!
	Steinbach:	(vad, állati éhséggel falja az ételt, majd iszik az üvegből) Kis vizet kérek szépen.
	Pavel:	Adjatok neki, Richard!
	Richard:	Nem, nem bírok adni neki!
	Pavel:	Nézd ott a kút, bögre is van mellette!
	Steinbach:	(odamegy, iszik) Köszönöm, kamerád! Egész más ember vagyok most. Te, ki vagy, honnan kerültél ide?
	Jan:	(kitör) Pavel! Ne felelj neki! Higgyél nekem, gyilkos ez!
	Steinbach:	Hogy vádolhatsz ilyesmivel, te koszos? Kit gyilkoltam én meg?
	Jan:	Látod Pavel! Most is kitört belőle a kápó! Hát nem emlékezel? Úgy látszik, szívesen felejtesz és elég hamar! Pavel, ide figyelj! Volt egy fiatal ukrán fiú, nagyon leromlott, rongyokban lógott róla a ruha, cipője is lefoszlott a lábáról. Január volt. Dermesztő eső esett. A fiún nem volt cipő, ez észrevette, hogy menetközben kikerült egy tócsát. Kényszerítette, hogy két órát álljon a jeges vízben. Pavel! Honfitársad volt. Másnapra elvitte a tüdőgyulladás. És ez csak egy eset a sok közül.
	Steinbach:	(olyan, mint egy csapdába szorult patkány) Hallgass, te szégyentelen, hazug! Barátod is kápó volt.
	Richard:	Ezt már sokszor mondtad, unalmas. Jó lenne, ha odébb állnál. A jelenléted fertőzi a levegőt.
	Steinbach:	Ezt nekem mondtad?
	Richard:	Kotródj! (hirtelen) Bár, jobb lenne, ha velünk maradnál! Ugye, Jan? Együtt várnánk meg a szovjet hadsereget.
	Jan:	(higgadtan) Akkor kerülj beljebb, Steinbach!
	Steinbach:	Ti rosszabbak vagytok a náciknál. Látom tőrbe akartok csalni, hogy bemocskoljatok. Elintézzetek egy kommunistát. Értem a nagy szívességeteket. Most már nem kell a vendéglátástok, majd elintézlek én benneteket. A munkásosztály ellenségei vagytok, én kommunista vagyok, megyek a felszabadító csapatok elé. Életem kockáztatásával is eljutok hozzájuk, s ti meg, meglakoltok. (emelt fővel megy ki a kiskapun)
	Jan:	Te, ez még elárul bennünket.
		(kívülről zaj hallatszik, egy hang kiált: „Hé atyafi! Te német vagy? Idevalósi?” Steinbach hangja: „Az hát!” Hang: „Jó szállást keresünk a trénnek. Ez a porta megfelelne?” Steinbach hangja távolodva: „Kiváló hely, Obersturmführer! Csak irányítsa idea trént, én is jövök mindjárt vissza!” Míg a beszélgetés folyik Richard és Jan eltűnnek az istállóban. Pavel a kapu felé indul. Majd kimegy és visszajön egy csomó német katonával. Kinyitják a nagykaput, trén-kocsi konyhával jön be rajta)
	Német katona:	Hol a gazda?
	Pavel:	Elment. Ez a háza. (kimegy az utcára, a katonák rendezkednek, beszállásolnak, bemennek a házba. Pavel és Leon jönnek be)
	Leon:	(egyszerűen öltözve, mellén nagy sárga „P” betű, kabáthajtókáján szám. Lengyel hadifogoly)
	Pavel:	Nem lehet. Hát nem érted? Na, nézd! Itt a trén, elég a két fiút bújtatni, nem vagyunk biztonságban, amíg ezek itt vannak.
	Leon:	De nem hagyhatom őket magukra. Nem engedhetjük kiirtani őket. A Kätheék kis szoba-konyhájában megbújhatnak. Ezek (a jövő-menő németek felé mutat) oda nem fognak bemenni.
	Pavel:	Abban a két kis lyukban huszonöten? Ugyan már?
	Leon:	Voltak szegénykék szűkebben is a vagonban, ne húzzuk az időt! Te csald be a németeket a házba, addig én belopom őket a cseléd-lakásba, itt vannak a kútnál.
	Pavel:	(kedvetlenül) Na jó, menj! (a németekhez megy) A kamrákat és a hízókat is megmutatom, jöjjenek! (a németekkel hátramegy a gazdasági épületek felé)
	Leon:	(visszajön, körülnéz és kiszól) Gyertek, kedveseim! (a nyitott nagykapuban megdöbbentő gyülekezet jelenik meg. Deportált nők kis csoportja. Rongyosak, soványak, piszkosak, legtöbbje fatalpú posztóbakancsot visel. Oldalukon kis bugyor és ütött-kopott pléh bögre fityeg. Szánalmas kabátjuk ujján háromszög és szám, néhányon piros háromszög, alul sárga csíkkal. A magyarok közül öten tiszta pirosak, három lengyel, két orosz és két ukrán szintén piros. A lengyeleken fekete „P”, az oroszokon „R”, az ukránokon „U” betű látható. Van, aki csíkos rabruhát visel, a többi hátán hatalmas fehér „X” olajfestékkel festve. Egy tíz-tizenkét éves kislány is van közöttük. Köztük jön Kati és Ilona 20-25 éves magyar lányok, ők és még ketten hárman kissé gondozottabbak, egyenesen, emelt fővel járnak. Látszik, hogy nem hagyják el magukat. A legrémesebb: Margit, csonttá aszott zsidó nő, lárvaszerű arccal)
	Margit:	(torz vigyorral) Itt nem bántanak? Enni is adnak?
	I. nő:	(suttogva) Csend! Mondták, hogy csendesen menjünk. (szinte vonszolja Margitot)
	Leon:	(némán tereli be őket a házba az egyik hátsó ajtón)
	Függöny
Szín:		A színpad két részre oszlik. Az egyik fele sötét, a másik: kis szoba az istálló mellett. Szemben ajtó az istálló felé, baloldalt ablak az udvarra. Két vaságy a jobb- és baloldali fal mellett. Pokróc, kockás párnahuzat és lepedő. Egyszerű asztal, két szék. Amikor a függöny felgördül: Jan ruhástól a pokróc tetején fekszik, Richard az asztalnál ül. Néhány pillanatig csend, csak az országút zaja hallatszik.
Richard:		(dobol az asztalon az ujjaival) Mit gondolsz, ránk hozza az SS-t?
Jan:		Á! Az oroszokat hozza ránk.
Richard:		Ne beszélj butaságot! Csak nem gondolod, hogy azok hallgatni fognak rá?
Jan:		Már miért ne hallgatnának? Eléjük megy, fogadja őket, levágja a nagy hantát. Keblükre borul és azok boldogok lesznek német elvtársukkal.
Richard:		Hiszen gonosz ember, kápó volt. Ezek a katonák jó emberismerők. Nem hiszem, hogy véresszájú beszéddel… melldöngetéssel…
Jan:		Esküszöm, hülye vagy fiam!
Richard:		Miért mondod ezt, nem értelek. Ők már más emberek, mint mi vagyunk. Ott felnőtt egy új emberfajta. Hiszen ott már huszonnyolc éve Tanácshatalom van. Persze most még kár erről beszélni. Nem szeretnék a Wermacht kezébe kerülni. (feláll, az ablakhoz megy. Élénken) Jan! Gyere, gyorsan gyere ide, na! Siess! Látod? Ravensbrücki asszonyok. A nagy fehér X a hátukon, arra vall. SS-t nem látsz velük?
Jan:		Az SS nem kíséri őket lakóhelyre. Úgy látszik,ők is leléptek a menetből.
Richard:		Milyenfajta nők lehetnek?
Jan:		Azt nem tudtam megfigyelni. Bár lengyelek lennének!
Richard:		S, ha németek? Nők, rongyosak, aszottak, de nők. Te, Jan! Vajon tudok-e még nőhöz közeliteni? Kilenc év! Már több is mint kilenc. 1936 február 12. és most, 1945 május elseje van.
Jan:		(csúfondárosan) Tudom, a nemzetközi munkásosztály harcos, szolidaritási ünnepe. Eleget rágtátok a számba, nevetséges vagy a május elsejéddel. Ti németek és a nemzetköziség… A Herrenvolk …
Richard:		Jan, már megint kezded?
Jan:		Abba sem hagytam. Gyűlöllek benneteket, népem megfojtóját… Gyilkosok vagytok! Mi lengyelek, mi szenvedtünk legtöbbet ebben a háborúban. Ránk rohantatok, kis házamat felégettétek. Boltomat kifosztottátok. A családomat elhurcoltátok. Már hat éve hajtanak egyik pokolból a másikba, egyik pribék kezéből a másikéba. A KZ-tteket lengyelekkel alapítottátok. A lengyel vér bosszúért kiált. S egy ilyen gyilkossal vagyok összezárva! Menj el mellőlem! (az ágyra veti magát, zokog)
Richard:		(Janhoz megy, az ágy szélére ül) Nyugodj meg Jan! Miért mondod, hogy gyilkos vagyok? Évek óta egy ágyban fekszünk, együtt szöktünk, és ma is egy a sorsunk.
Jan:		Német vagy!
Richard:		Már három éve ültem fegyházban, amikor a nácik Lengyelországra törtek, hiszen tudod? Négy év fegyház… öt év KZ. Mintha már nem is lennék ember. (Jan még zokog. Tolja el magától Richardot) S most itt az istálló mellett. Nyugodj meg már! Nemsokára vége lesz. Azt mondod: egy német. Hahaha! És az oroszokat várja.
Jan:		Már megint az oroszokat emlegeted. Azok se jobbak nálatok. Német az német, az orosz a szövetségesetek. Együtt tiportatok a földbe bennünket. Menj innen! Minek vagy velem? (Nekiugrik Richardnak, az gyengéden leszorítja)
Richard:		(Paskolja Jan arcát) Na, pajtás… Nyugodj már meg… Térj észhez… Talán már nem kell soká várni, hogy ismét emberek legyünk és férfiak.
Jan:		Na, jó… Felejtsd el újra, amiket mondok. Az asszonyok látványa mindent felkavart… Biztosan lengyelek… Ha még egyszer… Ha még egyszer!! Megállj, megmutatnám, hogy férfi vagyok! Ezek a fiúk is jöhetnének már, olyan éhes vagyok.
Richard:		(az ablakhoz lép) Szalmát visznek a volt cselédlakásba. Én már nem hiszem, hogy férfi vagyok. Harminchatban vallatott a Gestapo. Na, úgy látszik, Leon ide tart. (Hívó mozdulatot tesz az ablakon. Leon belép és Richard ágyára telepszik)
Leon:		Na, behordtuk nekik a szalmát. Egészen jól elférnek. Pavel ételért ment.
Jan:		(közbevág) Lengyelek?
Leon:		Három közülük az. A többi zsidó, cseh, meg magyar. No meg oroszok is vannak.
Pavel:		(belép, kezében edény) Na, itt a kaja, fiúkák! A tréntől faszoltam. Finom Wermacht leves, sok hús is van benne. Sok német katona akar most velem jóban lenni. Nagyon le vannak törve. (Jan és Richard eszik. Tehénbőgés hallatszik az istálló felöl) Szegény állatok, nagyon szenvednek.
Richard:		Hát nem adtok nekik takarmányt?
Leon:		Azt még megtesszük, de fejni, az asszonyi munka.
Richard:		Szegény állatok.
Pavel:		(zubbonya alól egy kerek sajtot és kenyeret vesz elő) A kamrában találtam.
Richard:		Az asszonyaink nem éheznek?
Leon:		Szegények. Úgy kezdtek enni, mint a sáskák. Vittünk nekik is meleg ételt. Az a halálfejes, az különösen falánk.
Richard:		Láttam, muzulmán is van közöttük. Azok nagyon éhesek. Még a haláluk pillanatában is ennivaló után kutatnak. De ki motoszkál odakint az istállóban? (az ajtóban egy Wermacht katona jelenik meg) Mit keres itt? (Janhoz ugrik, aki olyan mozdulatot tesz, mintha a katonára akarná vetni magát. A katona bizonytalanul körülnéz, egy székre dobja magát. A többiek bizalmatlanul nézik)
Katona:		Maguk kicsodák?
Leon:		Hadifoglyok, kényszermunkások.
Katona:		Ne ijedjenek meg tőlem! Nem akarom bántani magukat. Kifáradtam, pihenni szeretnék.
Richard:		Üljön nyugodtan, mi sem bántjuk.
Katona:		Talán már vége is van a háborúnak.
Jan:		(kitör) Amíg egy német van, addig sosem lesz vége.
Richard:		(gúnyosan) Már miért lenne vége, hiszen élnek még alantas fajú emberek. (a körülötte lévőkre mutat) Még mi, a Herrenvolk készítjük a csodafegyvert. Heil, Hitler!
Katona:		Maga német?
Richard:		Berlini. (a párnája alól fegyencruhát húz elő) Különben mi köze hozzá? Mit keres itt? Utánunk szaglászik?
Katona:		Civil ruha után. Fáradt vagyok, Sztálingrád óta vonulok vissza.
Pavel:		(ellenségesen) Hány ukrán gyereket koncoltál fel? (mindnyájan körülveszik a katonát)
Jan:		Hány lengyel lányt becstelenítettél meg?
Leon:		Mennyi rablott holmit küldtél haza?
Richard:		Hány kommunistát végeztél ki? Felelj!
Katona:		(védekezőn, lehajtott fejjel) Hamburgi kikötő munkás vagyok.
Richard:		Voltál. Hiába szaglászol utánunk, ez nem hosszabbítja meg az életed, sem a hadsereged életét. Pusztulj innen! De, he elárulsz minket, … (Richard az ajtóig hajtja, a katona csüggedten kimegy)
Jan:		El fog árulni, agyon kellett volna ütni. Persze, te megmentetted, te rohadt, a fajtád… hiába…
Leon:		Ugyan már! Nem kell nagy ügyet csinálni, ilyen sok van odakint. Nem vesznek rólatok tudomást, elég a maguk baja. Azt mondják, ide még az oroszok jönnek. Ők az amerikaiakhoz akarnak eljutni. A legvadabb hitleristák azért még reménykednek a csodafegyverben. A legtöbb letört, reménytelen. És menekülni akar. Nagyon félnek a szovjet csapatoktól.
Pavel:		Tudjátok, miért? Ha csak az én falumra gondolok. Gálocska megnyomorítva függött az akasztófán. Tudod Richard, A falu szépe volt, a Komszomol tagja. Milyen szerelmes voltam belé! Mikor utoljára táncra kértem, majdnem bicskázás lett belőle. Gálocska rám ripakodott: „Pavel, nem szégyellitek magatok, a világ lángban áll, a fasiszták országokat perzselnek fel, lengyel munkásokat, parasztokat gyilkolnak halomra, francia hazafiakat végeznek ki. Ki tudja, mikor támadnak szovjet hazánkra, és ti!?” Égszínkék szeme lángolt. Mindig szónokolt egy kicsit, és mindig megszégyenített minket. Most látom csak, milyen igaza volt. Úgy lógott ott a falu felett a többiekkel együtt. Mellette Sztyepánt lengette a szél. Őt szerette Gálocska, nem engem. (mély csend üli meg a szobát. Richard köhint)
Richard:		Hm… Vajon fogunk-e szeretni még valaha? El tudjuk-e felejteni… Egyáltalán vége lesz-e valaha?
Leon:		Azt beszélik a faluban, hogy Berlin végóráit éli.
Jan:		Napok kérdése még? Minden óra, minden perc még a halálunk lehet. Ránk törhetnek, elhajthatnak, agyon verhetnek, felkoncolhatnak, megégethetnek. Az oroszok is falvakat égetnek fel, asszonyokat becstelenítenek meg. Embereket koncolnak fel.
Pavel:		Te, pimasz dög! (neki akar ugrani. Richard és Leon lefogják, szétválasztják őket) Ezért etetlek, zabáltatlak, hogy gyalázd a szovjet hadsereget?
Jan:		(Richard karjaiban) Te beszélsz, rohadt ukrán? Németbérenc! Eljöttél, hogy segítsd őket letiporni a világot. Dolgozol nekik. Az asszonyaikkal hemperegsz. Ismerem a fajtádat.
Leon:		(Pavelhez) Ne hallgasd, mit beszél! A koncentrációs táborban rosszabb volt, mint itt. Látod, nincs teljesen magánál. (Richardhoz) Fektesd le!
Richard:		(Lefekteti Jant, az elnyúlik az ágyon)
Leon:		Úgy… Talán megnyugszik.
Pavel:		(indulataival küszködve) Gálocska mondta egyszer: „Ne egymás ellen acsarkodjatok! Az ellenség a fasizmus.” Gálocska látod, sokszor elfelejtettem, amire tanítottál bennünket.
Richard:		Jan csak lengyel szemmel tud nézni, s a lágerben sem tanult mást. A nácik uszították a foglyokat, egyik nemzetet a másik ellen. Egyik embert a másik ellen. Erre mindent felhasználtak. Az éhséget, a hideget, a tetveket, a hatalomvágyat. Emlékszel Jan, hogy kerültünk össze?
Jan:		Hagyd ezt!
Richard:		Nem hagyom. Pavel, neked akarom elmesélni. Én munkacsoport-vezető voltam, úgynevezett kápó. Volt egy brigádom, amelyikkel az élelmet hordtuk be a táborba. Ez nem volt állandó munkacsapat, minden nap újra kellett összeszedni a teherhordókat. Volt egy illegális szervezetünk, ők küldték Jant, hogy vegyem magam mellé és vigyázzak rá. Ő akkor került ki a tífuszosok közül. A lengyel nacionalisták is összefogtak, de volt egy fogolyszervezet, amely nemzetiségre és pártállásra tekintet nélkül fogta össze a többi illegális csoportot. Egy alkalommal az esti zulag osztásnál nagy veszekedés támadt. Az egyik fogoly szidni kezdte Jant, s az adagját ki akarta tépni a kezéből. Közben gyalázta a lengyeleket. Jan neki ugrott és tömegverekedés lett. Én is beavatkoztam, Jant próbáltam menteni. Az SS felügyelő felém lőtt, de Jan a karjával fogta fel a golyót. Így kerültünk bunkerbe mind a ketten, bűntető transzportba, és azóta vagyunk együtt.
Jan:		Ebből elég! Meséljetek inkább a nőkről! Vannak-e csínosak, takarosak közöttük?
Leon:		Hát… Takaros, az egy kicsit túlzás. De, ha jobban megnézem egyiket, másikat, bizony nem lehetnek csúnyák rendes állapotukban.
Pavel:		(áradozva) Látod azt a lenhajú kis ruszkit? Azok a tiszta kék szemek, mintha Gálocskát láttam volna. A másik kettő sem lehet csúnya, ha leveszi a kendőjét. De a vén ukrán mámi,… Nagyon csúnya a lelkem. A lengyelek, azok meg, félszálbelűek.
Leon:		(közbevág) Miért, melyik náción láttál valami húst, vagy formát?
Pavel:		Nohát, a mieinken azért maradt valami. (kidülleszti a mellét, úgy mutatja) Meg azon az egyik magyarkán, eszem a kis kerek arcát, azt se dobnám ki az ablakon.
Jan:		És a lengyelek? Azokról beszéljetek!
Leon:		Elég fiatalok, már amennyire azt látni lehet. Úgy bújnak össze hárman szegénykék, mint árvák a viharban. Mintha nem is tartoznának a többiekhez. Az egyiknek nagy fekete, őzike szemei vannak. A többit nem is igen figyeltem meg.
Richard:		(feszülten figyel, issza a szavakat) Mondjátok még…
Pavel:		A magyarok… (a beszéd fokozatosan elhalkul, elsötétedik a szoba, a szín másik oldala látszik)

Szín:		Egy négyszögletes szoba. Baloldalt ablak, jobbra ajtó a konyhába. A nézőtérrel szemben ajtó, mely a hátsó udvarra nyílik. A szoba bútorozatlan, csak szalmával van felszórva. Mikor a szín megvilágosodik, még nappal van. A szoba ablakán át fény árad be, és egy gyümölcsfa árnyéka lebeg ide-oda. Az udvari ajtó előtt is virágzó gyümölcsfát látni az ajtónyíláson át. Nők vannak a színen, ülnek a szalmán, egyesek kenyeret majszolnak, mások levest kanalaznak
Éva:		Ők biztosan nem adnak ki minket?
Kati:		Reméljük
Ilona:		A repülőtéren néhányszor együtt dolgoztunk velük. És, ha ki is adnak, mindegy. Olyan hihetetlen ez az egész. SS őrizet nélkül lenni, szinte már félek nélkülük.
Margit:		(siránkozó hangon) Én is félek. Mi lesz velünk, ha visszavisznek?
Erzsi:		Ugyan, mit siránkozol már megint, hülye! Nem mindegy, hogyan döglesz meg, te hulla! Látod, enni is adtak, éhen már nem pusztulunk.
Ilona:		Erzsi! Nem szégyelled magad. Már megint azt a szerencsétlent marod.
Margit:		Ronda kurva, tolvaj! De ti híresek, minek is jöttem utánatok. Ti mindent jobban tudtok. Most ebben a kulipintyóban lőnek agyon.
Kati:		Nem mindegy neked, hogy az országúton esel össze, vagy itt halsz meg. És minek is jöttél velünk?
Ilona:		Ne veszekedjetek! Kati? Ne légy indulatos szegénnyel! Hát nem hagyhattuk ott az országúton.
Margit:		Ne haragudj Ilonka! Tudom, te mindig védtél. Mikor a Stubova nem adta ki az adagomat, akkor is. De mi lesz velem?
Ilona:		Nemsokára itt a Vörös Hadsereg, és hazamész.
Margit:		Jártányi erőm sincs már.
Kati:		Majd segítünk, etetünk.
Margit:		Éhes vagyok, adjatok ég!
Rosnerné:		Én is félek itt.
Kati:		(közbevág) És a táborban, vagy a menetben nem féltetek? Minek is jöttetek velük? Nem hívott senki. Mehettetek volna tovább a németekkel.
Erzsi:		(visszhangként) Mehettetek volna tovább.
Rosnerné:		Ti mindig olyan magabiztosak vagytok, hogy az ember önkéntelenül is veletek tart. Mintha tudnátok segíteni. Mi lesz ezzel a kis árvával? (Esztike haját simogatja, önkéntelenül tetvészkedik a hajában)
Hédi:		Azért biztosan igazuk van nekik. Legalább nem kell menni… csak menni… S hátha itt nem bántanak a németek. Engem talán az oroszok.
Kati:		(ellenségesen) Már miért bántanának?
Hédi:		(kihívóan) Stubova voltam. (hirtelen letörve) De hiszen nem bántottalak benneteket, igazán nem mondhatjátok.
Kati:		Tényleg nem voltál kegyetlen.
Hanna:		És nem is nagyon lopott meg bennünket.
Éva:		(Maruszjához megy, átfogja a vállát) Maruszja! Milyen volt a Stubova? Jó vagy rossz?
Maruszja:		(mosolyog) Nem jó, nem rossz… olyan…
Éva:		Na látod, Hédi! Ő is azt mondja, hogy nem fogunk bántani.
Kati:		Kicsike tolvaj vagy te.
Ilona:		A nagy hajcsárok még időben leléptek, hisz láttátok, ők maradtak utoljára. Az első keresztútnál jobbra kanyarodtak.
Hanna:		Az egész táborvezetés. A lágeralteszte, a Kápó, úgy látszik az oberaufsäherin futni hagyta őket.
Erzsi:		A Rózsi… az a dög… zsidó létére mit csinált a saját fajtájával.
Rosnerné:		Miért csak a zsidókat emlegeted? Voltak ott mások is, mindenfajta náció.
Hanna:		A kis Herta lengyel volt, s az acélkorbáccsal a lengyeleket ütötte.
Margit:		Ha újra visszavisznek minket, én megölöm magam.
Hédi:		Lehet, hogy visszavisznek.
Éva:		Ugyan, hova visznek? Hát nem láttátok, mi van itt? Hogy mi van az országúton? Mintha Németország bele fordult volna ki
Rosnerné:		Hát nem tudom, nem valami vitézül festettek a menekülő németek. Talán most is megtudják, mi az, üldözött fajtának lenni.
Kati:		(felcsattan) Ti sem tudtok mást, mint fajtáról beszélni! Zsidó-fajta, német-fajta, lengyel-fajta.
Ilona:		Hallgass, Kati! Még nem vagyunk szabadok. Vigyázz a nyelvedre! Már nem vagy éhes? Egyél, van még kenyerünk!
Kati:		Milyen jó, hogy kifosztottuk a raktárakat. Maruszja, mint a bőség istenasszonya állt az ablakban, kenyeret és margarint dobált ki a hëftlingeknek.
Ilona:		Kati erről ne beszélj! Nem akarok rágondolni se. A megőrült tömeg, ahogy egymásnak estek, ahogy egymáshoz vagdosták a kenyeret meg a margarint. S hányan maradtak ott agyontaposva.
Éva:		Én akkor is csak rátok gondoltam. Egyetek még, kenek egy kis kenyeret.
Hanna:		Hagyjunk holnapra is. Ma már ettünk eleget.
Ilona:		Ezt a szeletet még hadd együk meg.
Éva:		(oszt, esznek, lassan esteledik. Egyesek elszenderednek. Ilona és Kati vannak megvilágítva, majszolják a kenyeret)
Kati:		Vajon mit hoz az éjszaka? Igazán csoda. Nem is tudom elhinni, hogy élek.
Ilona:		Mikor elfogtak a Fasorban, mindennel leszámoltam. Tudod, már régen kerestek. Olyan diadallal vittek a csendőrök sorfala között, mint egy nagy vadász-zsákmányt. Nem hittem akkor, hogy egy fél év múlva még élni fogok.
Kati:		Ez tényleg olyan hihetetlen. És még most sem biztos, hogy hazajutunk.
Ilona:		És van-e még haza? Amit ma az országúton láttam, az megdöbbentett. Az a szörnyű zűrzavar, a feldűlt szekerek, a menekülő emberek, családok az árokban, szinte könyökölnek a helyekért az országúton. Milyen bűnöket cipel ez a hadsereg, és ez a nép? És a häftlingek végtelen sorai.
Kati:		Szörnyű látvány volt. Most még jobban kijött az állat az emberből, mint a táborban. És még most is mennek. Hallgasd csak! (Az országút zaja hallatszik)
Ilona:		Itt mégis jó, biztonságban vagyunk.
Kati:		Miféle biztonság ez? S, ha tovább akarnak vinni minket, a katonák már tudhatják, hogy itt vagyunk.
Ilona:		Nem megyünk innen tovább! Nekem már elég volt, egy tapodtat sem megyek. Elbújok a szalmában, meglapulok, mint egy egér. Ti se menjetek. Fogadjuk meg, hogy inkább meghalunk!
		(A sötét ablakon hirtelen reflektor fénye lövell mindkét szobába. Az ablakon, az ajtón dörömbölés. Kintről hangok hallatszanak: „Heraus, alles heraus! Aufmachen!” Az ajtó felpattan, a katonák puskával noszogatják, terelik, siettetik a nőket és a férfiakat kifelé. Megfélemlítve mennek kifelé az ajtón. Reflektorozás, a szobák kiürülnek. Ismét sötét lesz. A kerti ajtó lassan kinyílik. Egy árny lopakodik be rajta, s a szalmába veti magát. Csend. Kívülről távolodó emberek zaja vegyül az országút zajával. Néhány pillanattal később az ajtón motozás hallatszik Majd egy férfi árnyéka oson be rajta. Richard az. Ő is a szalmába lapul. Ilona visszatartja lélegzetét. Csend. Ilona megmozdul)
Richard:		Van itt valaki?
Ilona:		(Hátrább csúszik a szalmában, hallgat)
Richard:		Biztosan egér, egy kis egér. (néma feszült csend, csak messziről hallatszik az előbbi zaj) Ne félj kis egér! A fegyházban már patkányt is szelídítettem. (zsebéből elemlámpát vesz elő. A fény Ilona rémült arcára esik) Bocsánat! Azt hittem kis egér motoszkál. Úgy látom, mindenkit elvittek.
Ilona:		(ellenségesen) Maga miért jött ide?
Richard:		Nem akartam elmenni a katonákkal.
Ilona:		Maga idevalósi, német?
Richard:		Német, berlini.
Ilona:		Akkor miért nem menekül a többivel?
Richard:		Hát, idemenekültem.
Ilona:		A maga háza ez?
Richard:		Mondom, berlini vagyok!
Ilona:		Akkor miért jött ide?
Richard:		Miért, maga nem német?
Ilona:		Nem.
Richard:		Azt hittem. Ravensbrückből jött?
Ilona:		Nem. Mi köze hozzá?
Richard:		Haragszik? Elmenjek?
Ilona:		Én itt nem parancsolok, a társnőimet várom vissza.
Richard:		Azok nehezen jönnek egyhamar.
Ilona:		Honnan tudja? Megbeszéltük, hogy nem megyünk el innen. Különben is, mit faggat? Hallgasson! Kint meghallhatják, hogy itt vagyunk.
Richard:		A környéken senki sincs rajtunk kívül, de ha fél tőlem, elmegyek.
Ilona:		Nekem mindegy, hogy itt van, vagy nincs, csak nem értem… (elharapja a mondat végét)
Richard:		Mit nem ért?
Ilona:		Maradjon csendben! (hirtelen) Semmit sem értek. Maga katona vagy civil?
Richard:		Civil.
Ilona:		Szóval, szerzett civil ruhát? Tőlünk is kért néhány SS.
Richard:		Én nem vagyok SS.
Ilona:		Jó, csak volt. De, akkor minek bújt ide, vagy talán már itt vannak a szovjet csapatok?
Richard:		Sajnos még nincsenek, én…
Ilona:		Ne adja a bankot! Akkor minek bújt ide?
Richard:		Én nem is voltam SS, még katona sem.
Ilona:		Miért, hány éves maga?
Richard:		Harminchat múltam.
Ilona:		Akkor, miért hazudik?
Richard:		(nevet) Maga úgy támad engem, mint egy vizsgáló bíró. Nem tud rólam semmit, máris támad, ítél. Nem engedne engem is szóhoz jutni?
Ilona:		Na, beszéljen! Mi mondanivalója van?
Richard:		Miért néz engem SS-nek?
Ilona:		Hát minek nézhetném? Ilyen korú német férfi csak katona lehet manapság. Mit kereshet itt, menekültek rejtekhelyén?
Richard:		Én nem voltam katona. Lágerből szabadultam, mint maguk. A szovjet csapatokat szeretném itt bevárni. Már egy hete bújtunk meg az istálló mellett.
Ilona:		S most ezzel takaródzik? Miért került lágerba? Fajgyalázás Franciaországban? Sok fajgyalázóval találkoztam Ravens-brückben is, de azok nők voltak.
Richard:		Egy német csak fajgyalázó lehet? Politikai fogoly voltam, kilenc éven át. Letartóztattak. Az istenit magának! Már ne haragudjon, csak úgy kiszaladt a számon! (békítően Ilona keze után nyúl, de Ilona elhúzza a kezét)
Ilona:		Még csak az kéne, hogy hozzám nyúljon. Már annyi erőm van, hogy kikaparjam a szemét. Maga fajgyalázó!
Richard:		(felugrik) Na, ebből nekem elég! Mit mar maga engem? Mit tudja maga, mi az, németnek lenni?! Mit tudja, mi az német kommunistának lenni! Hogy miket húz ki itt maga belőlem. Az ember kilenc év polkából szabadul, és akikért szenvedett, akikért az életét adta volna… Maradjon magának! (indul az ajtó felé)
Ilona:		(felugrik, vadul a földre rántja. Fényszóró pásztáz be az ablakon. Kívülről hangok: „Mind elmentek, nincs itt senki.” Ők a szalmában hason lapulnak, szorosan egymás mellett. Kint ismét csend lesz) Ne haragudjon, ne álljon fel! Gondolja, védeni fogják a falut?
Richard:		Nem hinném. Ahogy a beszédjükből kivettem, nem valószínű. Talán valahol még harcba bocsátkoznak.
Ilona:		Óh, ha fegyverem lenne!
Richard:		Minek az magának? Én már a jövőre, az új életre gondolok. Egyes emberre itt már nincs szükség. Maga honnan tud ilyen jól németül?
Ilona:		Münchenben születtem.
Richard:		Tehát, maga is német.
Ilona:		Isten ments! Magyar vagyok. Édesapám emigrált a Tanácsköztársaság után. Maga kommunista volt?
Richard:		Az. Ismertem sok német elvtársat, de azt hittem már mind meghaltak. (Richard szorosan mellé húzódik, alig bír uralkodni magán) Kilenc éve nem feküdtem asszony mellett.
Ilona:		(Nem húzódik el. Úgy tesz, mint aki nem vesz észre semmit. Cseveg) Thällmann elvtársat is megölték. Mikor elemésztették, akkor még szabadon voltam.
Richard:		(felugrik) Thällmannt is? Nem tudtam, reméltem.
Ilona:		(a földre rántja) Maradjon nyugton, az őrjárat még visszajöhet!
Richard:		(átöleli) Mi a neved?
Ilona:		(látszólag nyugodtan lefejti a kezét) Ilonkának hívnak. Nyugodjon meg, kérem! Még nincsenek itt a szovjet csapatok, a nácik ránk találhatnak.
Richard:		Éppen azért. Ne lökj el magadtól! Még a halál mezsgyéjén vagyunk, talán soha többet nem ölelhetünk. Hiszen te is reszketsz!
Ilona:		(erőlködve elhúzódik a felé nyúló karok elöl) Mit akar tőlem? Én nem vagyok nő, kiaszott múmia vagyok. Ha látna, undorral fordulna el tőlem.
Richard:		Miért mondasz ilyet? Élő, eleven asszony vagy! A hajad selymes! A bőröd sima! A kis kebleid …Óh, ezek az ajkak! … (csókolja, öleli)
Függöny

II. rész

Szín:	Ugyanaz, mint előbb. Dereng a hajnal, a Nap besüt a szobába. Richard fekszik a szalmán, a karján Ilona alszik.

Richard:	Ilonka! Ilonka! Ébredezel már? Én virrasztok melletted, Richard! Csodálkozol? Milyen sugara van a szemednek, milyen csodálatos reggel ez! Asszony fekszik a karjaim között. Olyan régen vártam ezt a percet, és most itt van. Mikor egymásra találtunk a szalmában, reszkettél, mint egy kis madár. A hajad selymes, puha, és hogy csillog a reggeli napban. A hangod bájos, asszonyi hang. Úgy szállt felém a sötét rettegésből, mintha védelemért esdekelne. És milyen szép vagy!
Ilona:	(lassan eszmél, először félálomban hozzásimul, majd hirtelen ébred és felugrik) Jaj! Hol vagyok? Maga kicsoda?
Richard:	(gyengéden visszahúzza a szalmára) Nem szabad felállni! Belátnak az ablakon. Richard vagyok, hát nem tudod?
Ilona:	(félénken elhúzódik) Mi van most? Hol vannak az enyéim, és a németek?
Richard:	Minden csendes az óta, amióta elmentek. Talán rajtuk kívül nincs is senki a világon. Csak te meg én. Olyan ez, mint egy álom. Ne húzódj el tőlem, most te vagy nekem az élet.
Ilona:	És, ha ránk találnak? Ha nem jönnek a szovjet csapatok? A nácik megölnek minket.
Richard:	Hát megölnek. Te is a halál karmaiból jöttél, én is. Nem lesz szép így együtt meghalni?
Ilona:	De a társaim?
Richard:	Nem segíthetsz rajtuk. Ne húzódj el tőlem! Értsd meg: te vagy most nekem az élet, ne gondolj most semmi másra! Menekültem a halál elől, és téged találtalak. Ki tudja, meddig leszel az enyém, vagy most, nappal félsz tőlem? Ijesztő vagyok? Pedig már egy hete rendesen eszem…
Ilona:	Oh, nem… Én lehetek ijesztő, ez a ruha, ezek a cipők…(enged a felé nyúló karoknak, Richard mellé bújik)
Richard:	(simogatja a fejét) gyönyörű vagy! A legszebb asszony, akit valaha láttam. És még így senkit nem szerettem soha…
Ilona:	A szalmában… (kacag, de hirtelen lefogja a hangját) Én nem is vagyok nő, csak egy szám. 425 361-es ravensbrücki fogoly.
Richard:	Én pedig a 10 134-es. Két szám.
Ilona:	És várjuk a halált.
Richard:	Én az életet várom. Visszaadtad a hitemet az életben. Ismét ember vagyok és férfi. Kicsi asszonyom… Félsz tőlem?
Ilona:	Most már semmitől sem félek. Éhes vagyok. Itt van még kenyerem. (a batyujából kenyeret vesz elő, kettétöri, esznek) Tulajdonképpen itt tanultam meg becsülni a kenyeret, mikor csak marharépa levesen éltünk. (hirtelen) Azt mondtad, kommunista vagy!
Richard:	Még mindig nem hiszed?
Ilona:	De. Én is az vagyok. Münchenből hazamentünk, és otthon apát halálra üldözték. Akkor tizenhat éves voltam. Börtönben ült. S amikor már menthetetlen volt, hazaküldték meghalni. Akkor megfogadtam:… Ezért vagyok itt. Pedig nagyon szép otthon. Voltál már Budapesten?
Richard:	Még soha.
Ilona:	Gyönyörű! A Dunapart, a Halászbástya, … és a Parlament. Mindig vigyáztam a Parlamentre.
Richard:	(mosolyog) Vigyáztál?
Ilona:	(sértődötten) Nincs ezen mit mosolyogni. Az egy gyönyörű épület, tornyos, kupolás és olyan, mintha csipke volna a szélén. Én mindennap átmentem a hídon a hatos villamossal, és reggel-este ellenőriztem, hogy nem történt-e baja a bombázások alatt. Mostanában messziről vigyázom, de azért félek, hogy nem találok majd otthon semmit.
Richard:	(meggyőződéssel) Biztosan megtalálod. Berlint ismered?
Ilona:	Nem emlékszem rá.
Richard:	Az is szép város. És Wedding? Én ott születtem. (halkan dúdolja) Roter Wedding…
Ilona:	Vörös Csepel… (összebújnak, és egymásnak énekelnek)
Richard:	Megmutatom neked Berlint! Ugye velem jössz?
Ilona:	Nekem Pestre kell mennem.
Richard:	Hát elmegyünk oda is. Moszkvát is meg fogjuk nézni. (kintről zaj hallatszik. Szorosan egymáshoz simulnak)
Ilona:	Vajon mit jelent ez nekünk?
Richard:	Csak életet jelenthet. (az ajtón Kati és Éva jönnek be zajosan. Ilona elhúzódik Richardtól és felugrik. Pillanatnyi némaság)
Ilona:	(zavartan, örömmel) Hát, vissza tudtatok jönni? Megígértük, hogy nem megyünk innen el, így hát visszaszöktem.
Éva:	Nekünk csak a bunkerbe sikerült lemennünk. A németek elvonultak, kiürítették a falut, a lakosság egy része is velük ment. Néhányan közülünk is velük mentek. No meg ennek az úrnak a barátja.
Ilona:	Ja, igen, Richard! Ő is ide menekült.
Richard:	Szóval, üres a falu?
Kati:	Még visszajöhetnek.
Richard:	Ez nem valószínű. (kedvesen) Nem éhesek? Én farkaséhes vagyok. Jöjjenek, keresünk valamit!
Éva:	(hidegen) Még van kenyerünk, most nem megyünk.
Richard:	Ilonka, te sem jössz?
Ilona:	(bátortalan mozdulattal) Nem.
Richard:	Na, majd körül nézek, organizálok valamit. (vidáman kimegy)
Ilona:	Ő is idemenekült. Úgy megijedtünk egymástól.
Kati:	De most már nem féltek, ugye?
Ilona:	Kíváncsi vagyok, te hogyan viselkedtél volna a helyemben?
Éva:	(megsimogatja Ilona fejét, és Katit nyugtatja) Nem ügy ez, gyerekek! Senki sem tudja, hogyan viselkedett volna. Emberek vagyunk, illetve leszünk, talán.
Ilona:	(átszellemült, látszik, hogy tele van az éjszaka történtekkel) Pedig, milyen jó lenne élni! Eddig tulajdonképpen közömbös volt az életem. Csak ti tartottatok életben. Egy kis remény, hogy valaha még letehetem a magam kis obulusát az emberiség boldogságának asztalára. Mikor nagy éhség volt, és hetekig kenyér sem, só sem volt, a ti szemetekben is az éhség borzalma ült. Mária sírt, mint egy kiskutya, Erzsi üvöltött, mint egy éhes farkas. Ti elfordultatok tőlem, mert nem akartátok a szememben azt látni, amit én a tietekben láttam. Kati, mennyit veszekedtél akkor velem, amikor nem ettem meg a repetát, amit szereztél. Akkor csak az tartotta bennem a lelket, hogy mellettetek voltam és hazagondoltam. Angyalföldön, zöld parkokat láttam a por helyett. Kis sápadt arcú gyerekek… Hányszor simogattam meg egyik, másik fejét, amikor a port kaparta a Szegedi úton vagy a Szent László út végén. Piros hintákon repültek a magasba és nagyokat kacagtak… A Valéria telepet is láttam, a keskeny bútortalan odúk helyén napfényes fürdőszobás lakásokat… S a kis Kovács Erzsike hamuszürke arcát, amint kenyeret kér még az anyjától… Ezért nem feküdtem le meghalni… És most… Úgy szeretnék élni! Nézzétek, hogy ragyog a májusi nap odakint!
Kati:	Csak nem vagy komolyan szerelmes?
Éva:	És ha?… Én minden esetre nagyon éhes vagyok. Ez a Richard egészen jól néz ki, úgy külsőre.
Kati:	És úgy látszik nagyon okos is, mert kajáért ment.
Ilona:	Én is olyan éhes vagyok. Na, gyerünk!

Szín:	Az udvar. Mikor a függöny felmegy, nagy mozgás van a színen. A házból Maruszja és Margit jön ki. Mindkettőn van valami új darab: egy kendő, egy öv. Így kevésbé szánalmasak. Általában a többi szereplő is ápoltabb egy kicsivel. Átmennek a színen, be az istállóba, ahonnan harsány kacagás hallatszik ki. Mindketten majszolnak valamit. Az istálló ajtajában megjelenik Hanna és Ilona, tele sajtárt cipelnek. Hanna visszaszól)
Hanna:	Ti is hozzátok a sajtárt! (leteszi a földre) Hát Ilonka! Nagyszerűem megy már a fejés. Ezek a szegény tehenek!
Ilona:	És én? Én nem vagyok szegény? Hogy felrúgott az a fekete először, de mégis kifejtem.
Hanna:	Már olyan régen nem fejte ki őket senki. Nagyon fájhatott neki, amikor elkezdted azzal az ügyetlen, gyakorlatlan ujjaiddal.
	(nők jönnek ki az istállóból egy-egy sajtárral, Margit üres kézzel jön)
Margit:	Én semmire sem vagyok jó. Még egy ilyen félig tele vackot sem bírok el.
Hanna:	(nevetve) Csak állna melletted a Rózsi, a csatos övvel! Úgy vinnéd, mint a parancsolat.
Margit:	Ne hidd! Akkor már meg is halnék. Most sokkal gyengébb vagyok, mióta valamennyire is normális ételt kezdtem enni. (megtántorodik. Kati hozzáugrik, gyengéden a padhoz vezeti)
Kati:	Add csak a bögrédet! (Margit oldaláról leoldja a bögrét. Az egyik sajtárból tejet mer, Margitot itatja)
Hanna:	Így lányocskáim, tegyétek csak le! Szépen sorba! Mennyi tejünk van!
Mária:	Akár be is rúghatunk tőle!
Pavel:	(a hátsó udvarból jön, egy kaskában tojásokat hoz) Na, milyen ügyesek a mi leánykáink? Ennyi tejet szereztetek?
Ilona:	(büszkén) Fejtük!
Pavel:	Ennyiből akár tejszínt is készíthetek.
Kati:	Tejszínt? (a szája szélét nyalogatja) Jaj, de megkívántam! Hogy kell azt csinálni?
Pavel:	Hát, itt ez a gép. Beöntitek a tejet és kijön a tejszín.
Ilona:	(a gépnél) Ez az? (forgatja a kerekét, a többiek körülállják)
Pavel:	(felemel egy sajtárt, ábrándosan nézi Katit) Katóka! Nem hozna egy kannát a konyhából? Ott vannak a kamra ajtótól jobbra a polcon.
Kati:	(ugrik) De, szaladok. (Jön vissza egy kannával)
Pavel:	Így ni! (a kannát a gép alá helyezi, a sajtár tejet a gépbe önti) Forgatni kell a kereket.
Ilona:	(forgatja a kereket) Nézzétek, milyen sűrű folyik!
Kati:	Tejszín, igazán, tejszín! Kóstold, Ila! (itatja Ilonát) Margit, ettől meggyógyulsz. (Mária visszatartja Kati kezét)
Mária:	Ne, ez méreg neki!
Margit:	(mohón) Adjál, úgy megkívántam!
Kati:	Hallod, hogy nem szabad!
Margit:	Irigyelitek tőlem. Meghalok, ha nem ihatom.
Kati:	(ad neki)
Margit:	(mohón nyeli) Jaj, de finom! Talán most már nem is halok meg. Hazamegyek! Olyan ez, mint az élet vize.
Mária:	(Ilonához, halkan) Pedig a halált issza. Nekünk sem fog ez jót tenni, ilyen hirtelen ilyen sok.
Margit:	Jaj! Nem bírom! Kijön mindenem! Segítsetek! (Maruszja és Mária kitámogatják)
Kati:	(iszik és Ilonát is itatja, aki mint egy megszállott, forgatja a kereket, a tejszín ömlik. Margit kínlódása, panaszai senkire nincsenek hatással. Megszokott mindennapi jelenet, mindenki az ivás extázisába esik) Na, ma berúgunk a tejföltől, a tejszíntől. Meg is fürdünk benne! Jó? Ilona! Gyönyörű leszel! Most már jöhetnek vissza a németek, kiverjük őket a vasvillával is.
Pavel:	(Katit bámulja, csak ő nem iszik) Hagyjátok már abba! Még a végén tényleg berúgtok.
Hanna:	(kurjantva) Tejszínt a magyarnak! Ez ad erőt és életet.
Mind:	Éljen! Hurrá! (felemelik a bögréket) (ebben a pillanatban a kapu kivágódik, és három fiatal szovjet katona jelenik meg géppisztolyokkal. Pillanatnyi megmerevedés, majd feléjük rohannak. Körülveszik őket. Ilona a ház felé szalad, kiabál)
Ilona:	Éva, Maruszja! Itt vannak! Megjöttek! Gyertek! (a házból asszonyok tódulnak ki, ők is a katonák köré gyűlnek. Ilona a gazdasági épület felé szalad) Richard! Richard!
Richard:	(a kezét törölgetve jön, látszik, hogy valamit dolgozott) Mi történt, kicsim?
Ilona:	Nézd, Richard, szabadok vagyunk!
Richard:	(átfogja a vállát, magához vonja, meghatott) Látom. (a kitárt kapu utcára nyílik. Szép rendezett német falusi házsor. A kapu előtt fiatal szovjet katonák, kényszermunkás és táborból szabadult szovjet lányokkal beszélgetnek)
Ilona:	Olyan ez, mint egy békés falusi jelenet valami népszínműben. Nem is hiszem el. Csípjél meg, Richard!
Richard:	(felkapja, megpörgeti a levegőben) Ez a valóság, kicsi. És a mi katonáink
	(a lányok táncolni kezdenek, két szovjet lány fésűn muzsikál. Az utcáról is betódulnak a lányok. Nagy a kavarodás, táncolnak)

Függöny

Szín:	Az istálló melletti szoba. Richard és Ilona vannak a színen.

Richard:	Egy nappal ezelőtt még nem hittem volna, és most olyan természetes számomra, hogy szabad ember vagyok. És mégsem vagyok szabad.
Ilona:	(egy demizsonból töltöget valamit és iszik) Te nem kérsz? Egyre csak hozod ezeket a melaszos üvegeket. Már lassan melasz-mérgezésem lesz. Pedig otthon, hogy utáltam, most nem tudok betelni vele. Biztosan beteg leszek tőle, mint az a szegény Margit. Már felállni sem tud, de egyre csak eszik.. Nagyon aggódom érte, mondják, hogy sokan meghaltak az evéstől. Még én is meghalhatok.
Richard:	(befogja a száját) Miket beszélsz, most már nem halhatsz meg. Én vigyázok rád! Sose engedlek el többé.
Ilona:	Lári-fári! Férfi beszéd. (gúnyosan meghajol, bókol) Sose engedlek el többé. Birtokba vettelek, enyém vagy… én tápláltalak… adom neked az életet… és a többi, és a többi… Uram, ön rossz lóra tett! Én ember vagyok, és alapelvem, hogy egyik ember sem lehet a másik tulajdona. Azért, mert az éjjel véletlenül ott a szalmában megtaláltuk egymást? Mentettük az életünket, és te egér helyett rám találtál. Ez még nem jogosít fel.
Richard:	(komolyan) Ne játssz velem, Ilonka! Ne forgasd ki a szavaimat! Az éjjel még nem tudtam, mit találtam. Tegnap még minden szoknya izgalomba hozott. Nem vagyok én lángoló ifjonc, és miért játszanék a szavakkal? Nem birtokba akarlak venni, felajánlom neked az életemet, Ilonka! Nem vagyok a nagy szavak embere, de ez a kilenc év sokat csiszolt és sok mindent megölt bennem. És általad leltem újra magamra.
Ilona:	Ne haragudj, Richard! Én nem hagyhatom leigázni magam. Nem engedhetem, hogy az érzelmeim kerekedjenek felül. Nekünk haza kell mennünk! Haza Budapestre, ha még létezik. Ha van még ott valami. A szovjet katonák azt mondják: „Budapest kaput!”
Richard:	No látod! Minek mennél te oda vissza! Münchenben születtél, édesapád már nem él, s azt mondod, édesanyád sem maradhatott életben. Nekem meg szükségem van rád. A találkozásunk visszaadta az önbizalmamat, az életkedvemet, a hitemet. Egymagamban állok a világban, mert Márta, a látogatók úgy mondták, még 39-ben összeállt egy SS legénnyel. S a kisfiam, Karl nagyon aranyos kis emberke volt, ma a Hitlerjugend tagja. Hidd el, nem akarok uralkodni rajtad! Élettársra van szükségem. Mi, német kommunisták, olyan kevesen maradtunk. Tudod, hogy módszeresen irtottak bennünket. A táborokból is egész transzportokat vittek a frontra, aknamezőkre hajtották őket. Ha én Jan miatt nem kerülök bunkerba, talán már nem vagyok az élők sorában. És veled sem találkozhattam volna.
Ilona:	(meghatott, átöleli a nyakát) Hidd el, nekem is jó, hogy találkoztunk! Azt hiszem, én is szeretlek. Olyan férfi vagy, akiről mindig álmodtam, gyengéd és erős. Úgy érzem, rád bízhatnám az életemet, jó sorom is lenne melletted. Richard! Olyan jó itt, ezen a széles mellkasodon nyugodni. De hidd el, nem tehetem! Azt mondod, kevés a német kommunista? Miért, magyar kommunista olyan sok van? A Tanácsköztársaság után kiirtották a színe-javát. Másik része elmenekült. És 25 évig mindig csak irtották őket. Horthy egész politikai rendszere az ellenük való harcra épült. És Horthy jóval megelőzte Hitlert. A mi népünket is megnyomorították, haza kell mennem! Nem. A magam boldogsága sem tarthat vissza.
Richard:	Iluci, a német munkásosztálynak is szüksége lehet rád. Hát nem mindegy, hogy a munkásmozgalom melyik frontját erősíted? (csókolgatja, becézgeti) Ugye nem hagysz el, kicsi? A párt sem kívánhatja ezt tőled. Velem jössz Berlinbe, ott mindent megbeszélünk az elvtársakkal. Hiszen sok nemzetközi házasság született már, nem lesz egyedi eset. Na kicsim, felelj! Azt mondtam: szeretsz, jó velem lenned. Akkor induljunk együtt az új életbe! Ígérem, jó társad leszek. És kis Richardok és Ilonkák fognak születni. A német elvtársak nagyon fognak szeretni téged. Büszkék lesznek a kis magyar asszonykára, aki a magyar kommunistákat képviseli nálunk. Kicsi, felelj, ne sírj! Ezt nem bírom nézni.
Ilona:	(Richard mellén zokog) Ne bánts engem! Richard, úgy szégyellem. Öt éve vagyok párttag, azóta még nem sírtam. Most sem sírok. (szipog) Igaz, hogy nemzetköziek vagyunk, ne érts félre. Nem is tudom megmagyarázni. De úgy érzem, nekem haza kell menni. A társaimat nem hagyhatom el. Katit a rendőrségen ismertem meg. Értsd meg Richard, haza kell mennem, velük jöttem, mindig fogtuk egymás kezét. A többi elvtárstól elszakítottak minket, nekünk sikerült együtt maradni. Úgy határoztunk, hogy együtt érkezünk meg Pestre.
Richard:	De nem engedhetlek el. Úgy érzem, ha most elengedlek, elrepülsz, és sose látlak többé. Ugye velem maradsz, na mondd, ugye?
Ilona:	(kiszakítja magát az ölelésből) Látod, milyen kishitű vagy? Vagy nem bízol saját magadban? Berlinbe akarsz vinni, pedig nekem haza kell mennem. És ha igazán szeretsz, akkor még találkozhatunk. Ha béke lesz és mindenütt proletárdiktatúra, akkor miért ne találkozhatnánk? (hirtelen) Különben, gyere te velem Budapestre! Csak a Bibliában van megírva, hogy az asszony követi az ő urát. Mi a nők egyenjogúságáért harcolunk. Gyere velünk, Richard! (nevetve átöleli) Kövesd te, a te asszonyodat, és legyél te a magyar pártban a német párt képviselője. Eleget néztek már engem is németnek. Vagy a nemzetek sem egyenlők?
Richard:	(egészen megdermed a csodálkozástól, felháborodottan) De kicsim!
Ilona:	(kacag) Kicsi! Pici! Kis játékbaba, mucuri-pucuri, ha látnád magad, a csodálkozó szemed! A sértett férfiúságod. Olyan aranyosan naiv vagy, hogy nem is tudok haragudni rád. (viharosan, vidáman csókolja, szenvedélyesen ölelkeznek)

Szín:	Az udvar. Richard alacsony konyhaszéken ül, előtte kerékpáralkatrészek, egy kész és egy félkész kerékpár
Richard:	Hát ez sehogy sem illik ide.
Pavel:	(mellette áll, nézi) Na, várjál! A Kaltenbacherék udvarán is láttam egy kereket. Megnézem, nem illene az ide. Majd utána nézek! (elmegy)
Leon:	Richard, mintha kicseréltek volna ez alatt az idő alatt. Megteltél. Igaz, mi sem vagyunk a régiek, mióta bejöttek a szovjet csapatok és már nem vagyunk házi rabszolgák. Na, meg a szerelem! (nevet) Úgy kivirágzott itt minden, mint a májusi fa szokott, otthon nálunk. Te csináltad jól. Idejöttél, egy hétig etettünk, hizlaltunk, erőt gyűjtöttél, és mindjárt az első szabad napon leszakasztottad a legszebb rózsát.
Richard	Nekem legalább is a legszebb. De te sem panaszkodhatsz, pajtás! A te virágod is az elejéből való, s legalább honfitársad. Együtt mehettek haza. De én… Néha megáll kezemben a munka, ki tudja, érdemes-e ezt a második kerékpárt összeállítanom. Még mindig nem akar velem jönni. Pedig minden csavart úgy kapartam ki a szemétből. Nem tud választani, pedig, ha igazán szeretne…
Leon:	Igaz szerelem talán nincs is a világon. És megértheted ilyen helyzetben. Neked könnyebb, mint nekünk. Te itthon vagy, a saját hazádban. De minket a világ minden tájáról hurcoltak ide. Te látod, hogy az ország és a nép még él, létezik, de mi… Itt a faluban legalább hallottunk néha híreket a világról, a háborúról. A táborban, úgy mondjátok, még az sem volt meg. Én megértem azt a lányt. Hiába szeret téged, a társaihoz szokott. A mieink is úgy összefonódtak, mint a folyondár. És hazavágyik. Miért erőlteted?
Richard:	Ha nem tudnám, hogy szeret, talán nem is erőltetném. De ő is velem akar lenni. És én egy pillanatig sem akarok lemondani róla. Leon, te ezt nem érted? A szabadsággal együtt kaptam őt, mindkettőt megragadtam, és most már többé el nem eresztem. Te nem így vagy?
Leon:	Én még nem vagyok otthon. Nem tudom, mi vár rám ott. Maradt-e valakim, vagy valamim. Azelőtt is a kezem munkájából éltem, így csak a családomat ölhették meg. De remélem, hogy ők is élnek, hogy maradt még élet. Szegény Jan barátod…
Richard:	Mi van vele? Tudsz valamit?
Leon:	Újat, semmit. Csak úgy eszembe jutott. Mikor a németek kimentem, ő is velük ment. Először ő is lejött a bunkerba. Ott azt mondta Pavel: „Talán már jönnek is a tovarisok!” Erre Jan felugrott: „akkor Isten veletek! Megyek az amerikaiak elé!” Mondom én: „A németekkel együtt?” Szegény rám meredt, de azért nem tudtuk visszatartani, elment.
Richard:	Pedig szeretném megköszönni neki az életemet még egyszer. Nem tudtam megértetni vele, hogy a Szovjetunió nem a cári Oroszország.
Ilona:	(jön ki a házból, két vödörrel. Richard felé mosolyog. A kúthoz megy, szivattyúzza a vizet) Köszönjük Richard a borjút!
Richard:	(odaszalad, megsimogatja a haját) Mindig csak te dolgozol, te cipekedsz. Majd segítek.
Ilona:	Én vagyok a legerősebb, meg aztán már cssak néhányan vagyunk.
Richard:	Gyere, ülj kicsit ide, mellém! (leülnek, átöleli a vállát) Így! Jó! Nézd ezt a biciklit!
Ilona:	(szomorkásan) Mikor indulsz?
Richard:	Hiszen együtt megyünk. Nézd, már Pavel hozza is a kereket!
Pavel:	(jön, kezében egy kerék) Ez biztosan jó lesz.
Richard:	(Odailleszti a kereket, szereli) Nagyszerű! Ilona, nézd! Kész a te kerékpárod is.
Ilona:	Nem, nekem nem kell.
Pavel:	(nevet) Óh, te kis szendeség! Nézd, milyen jó! (felül a gépre) Leon! Te próbáld ki a másikat! (mind a ketten ülnek a gépen, Pavel átfogja Leon vállát, szerelmesen hozzáhajol) Így fogtok utazni, Ilonka! (nevetve kikerékpároznak a kapun)
Richard:	Miért nem kell ez neked, kicsi? Ma el kell indulnunk, haza Berlinbe!
Ilona:	(hirtelen szembe fordul vele) Richard! Miért nem jelentkeztél eddig a szovjet parancsnokságon? Csak ülsz itt a gazdaságban, a szoknyám mellett, gondozod az állatokat, meg az embereket. Mindenki helyett dolgozol, mintha az egész a tiéd lenne, de nem mozdulsz ki, és mintha… (nagyot lélegzik, nehezére esik kimondani) mintha valami titkolni valód volna
Richard:	Ilona! Te nem hiszel nekem? Te még mindig …
Ilona:	Ne érts félre, kedves, ne érts félre… Nekem nem gyanús minden német, hiszen tudod… De… de van valami, amiről nem beszélsz. Érzem, és nem csak én érzem.
Richard:	Ha már felhoztad, igenis van valami bennem, amiről nem bírtam eddig még neked sem beszélni. (kitörve) Ilonka! Én nem így képzeltem el a felszabadulást.
Ilona:	Nem?
Richard:	És a Vörös Hadsereget sem így képzeltem el! A Szovjetuniót minden proletár hazájának tartom, és főleg a kommunista ember hazájának. Jan! Jan mondta nekem, azt mondta: „hülye vagyok!” Ő persze ezt nem érti. Ő mindig gyűlölte az oroszokat. Nem tudtam soha megváltoztatni a véleményét. A Steinbach… mondtam már neked, megfenyegetett. (Ilona némán bólint) Nevettem rajta. Csak nem fognak neki hinni az elvtársak. Jan ezért is kinevetett. Te nem is tudod ezt. A felszabadulás első napján elindultam a parancsnokság felé. Jelentkezni akartam. A csíkos ruhámban mentem, hisz más igazolásom nincs. Sokan mentek arrafelé, meg vissza is onnan. Legtöbben csíkos ruhában, nagy piros kokárdával. Egyszer csak két ember jött velem szemben. Nagy vörös kokárda, nagy hang. Ők nem ismertek meg, két volt hírhedt blokk-parancsnok. A beszédjükből kivettem, hogy Steinbach igazolta őket. Ekkor visszafordultam.
Ilona:	El kellett volna menned. Ennek ellenére is el kellett volna menned. Hiszen te itthon vagy. Hidd el! Ők segítetttek volna, és hallgattak volna rád.
Richard:	Nem, nem bírtam elmenni. Nekem nem lehet ott a helyem, ahol ezeknek helyük van. Majd elmegyek Berlinbe, és ott a munkatársaim emlékezni fognak rám.
Ilona:	De hiszen, a parancsnokságon nem ismerik ezeket. Épp ezért kellene elmenned.
Richard:	Én tőlem ezt ne várd. Én nem tudok törleszkedni senkihez. Nagy vörös kokárdát tűzzek ki azért, mert most ez a módi? Nekem nem kell cégér, én akkor hordtam a vörös kokárdát, amikor börtön járt érte.
Ilona:	(melegen) Ez igaz… én is gondoltam erre… Nézd, piros-fehér-zöld szalagot szereztem magamnak az útra.
Richard:	(szórakozottan) Ha nekik a Steinbach kell, akkor én nem kellhetek. Kilenc éven át a szovjet országra gondoltam. Ez volt minden reménységem a rabságban. Rájuk gondoltam, mikor a nácik aljasságait láttam, az emberi nem elállatiasodását. A legnagyobb sötétségben, mint ragyogó fényesség élt bennem, létezik egy új világ, ahol az új ember formálódik. S mennyi nehézségen segített át a remény, találkozni az új emberrel. S most…
Ilona:	(mosolyogva öleli meg az elérzékenyült férfit. Mint egy gyermeket, simogatja) Óh, te nagy, álmodozó gyermek, mit akarsz tőlük? Most találkoztál velük először, vér és mocsok borítja őket. Szemükben nem szeretet van, hanem gyűlölet, és kérlelhetetlenül üldözik a legyőzhetetlennek hirdetett fasisztákat. Hallgasd csak most az országút zaját! (az országút felől az előrenyomuló, győztes hadsereg harckocsijainak dübörgése és vidám katonaének hallatszik)
Richard:	(mélázva) Igen, most más, vidámabb, de…
Ilona:	De álmaid papírmasé figurái szétszakadtak, és élő emberek jelentek meg.
	(kintről sikoltozás hallatszik. Kati szalad be a kapun. Mögötte fiatal szovjet katona rohan, erősen italos állapotban. Majd Pavel és Leon jönnek be kerékpáron)
Kati:	(lélekszakadva) Disznó, nem szégyelled magad?
	(bemenekül a házba, a katona utána akar menni. Ilona elébe ugrik. A katona őt akarja megragadni. Richard a katonára akarja vetni magát, de Pavel feldönti a kerékpárral. Leon elkerekezik. A katona revolverével lövöldöz, míg Richard ki nem csavarja a kezéből. A három férfi a földön hempereg. Leon visszaérkezik az őrjárattal)
Őrparancsnok:	Állj fel, te disznó! Mit csinálsz itt? Lehelj rám!
Katona:	(üvölt) Ti vagytok disznók, megtámadtak!
Őrparancsnok:	Majd tisztázod magad, előre!
Katona:	(miközben elvezetik, káromkodva visszaszól) Ezt még megkeserülitek!
Pavel:	(nevetve) Na, ennek sem szeretnék a helyében lenni. (hátba veregeti Richardot) Na, mi van, kamerád?
Richard:	(maga elé bámul. Szomorúan néz Pavelre és bemegy a házba)
	(Kati és Ilona jönnek ki a házból)
Kati:	Holnap reggel indulunk, és te még mindig nem döntöttél. Mi lesz veled, kisasszony?
Ilona:	Megyek veletek. Már Richard sem bánja, annyira vágyik el innen. Úgy szeretne már dolgozni, hogy meg is sértődtem rá.
Kati:	Csak kijön belőled a nő. De nagyon jó, hogy velünk jössz. (megöleli) Ez a természetes. Egy kommunistának ott van a helye. Meg az igazat megvallva…
Ilona:	Ne mond végig. Én bízom benne, én hiszek neki… Nem lehet ennyire komédiázni. (Kati szólni akar, Ilona közbevág) És ne mond. Ha újra kimondod, nem vagy kommunista. Ugyanaz vagy, mint Rosnerné. Én ebben az országban születtem, és nagyszerű elvtársakat ismertem meg.
Kati:	Tudom.
Ilona:	(könnyedén) Richard elkísér minket egy darabon.
Kati:	(felvágja az orrát, és a ház felé indul dühösen) A ti dolgotok. (el)
Richard:	(jön a gazdasági udvar felől) Ilonka, egy kis útravaló. (kaskában tojásokat ad át) Főzzétek meg, kicsi! (gyengéden magához vonja, szembe néz vele) Milyen szép vagy! Kissé megtelt az arcod, gyönyörű selymes a hajad, az a ragyogás a szemedben. Fehér selyemruhát veszek neked. Épp olyat, amiről álmodtál a táborban. Mikor az anyakönyvvezető elé megyünk, olyan leszel mint egy királynő. Nem, az nem jó. Mint… mint egy komszomolka! Jó?
Ilona:	(mosolyogva, kicsit könnyesen, hagyja becézni magát. Majd Richard mellére borul és hangos sírásra fakad) Jó, de Budapesten tartjuk az esküvőt!
Richard:	Majd meglátjuk! Az ügyet a pártvezetőség elé terjesztjük, és a döntésüktől tesszük függővé.
Ilona:	Melyik párthoz, a némethez, vagy a magyarhoz?
Richard:	Javasoljuk, hogy együttes ülést tartsanak, jó?
Ilona:	Jó. Holnap reggel indulunk. Akkor elkísérsz egy darabig?
Richard:	Gondolkoztam ezen. Majd megyek mellettetek, mint egy gyászmenet. Tolom a kerékpárt az országúton, és nagyokat sóhajtunk hozzá. Nem, ez már nem az én formám. Olyan vagyok, mint a megfékezett csikó. Úgy érzem, vár a sok tennivaló, és én szerelmi nyavalyába estem.
Ilona:	(duzzog) Ilyenek vagytok ti, férfiak! Szóval itt akarsz hagyni? Szép szavakkal elkábítottál, fűt-fát ígértél, és most elmennél. Hív a munka, a hivatás, a párt…
Richard:	(gyengéden öleli) De Ilona, te mondod ezt?
Ilona:	(kacagva) Én hát… Én is szeretnék repülni haza. Óh, ha szárnyaim lennének, vagy legalább távolbalátó csodagömböm. Igazad van, Richard! Indulj máris! Legalább te ne húzd az időt! Eredj!
Richard: 57. oldal	(nézi, kissé mereven messze nézve) Igen. Indulok is! Most már megfulladok itt. Eddig sajnáltam itt hagyni ezt a gazdaságot. Fáj érte a szívem, ha nem lesz, aki gondját viselje. Szétzüllik, széthordják. Pedig úgy érzem, ez is a mienk lesz már. Isten veled, kicsi! Mindent köszönök neked, és megkereslek!
Ilona:	Siess, készülj és menj minél előbb!
Richard:	(bemegy az istállóba, visszaszól) Sietek.
Ilona:	(leül a padra, mélázva mereng, simogatja a helyet, ahol Richard ülni szokott. Búcsúzik. A kapu kinyílik, szovjet őrjárat jön be rajta. Steinbach is velük van, mellén vörös kokárda)
Őrvezető:	Draszt… Házkutatást tartunk. Úgy hírlik, itt egy német fasisztát rejtegetnek. (a házból többekkel Pavel és Kati jönnek ki. Dermedten állnak. Az istálló ajtóban Richard jelenik meg fogoly ruhában, kezében hátizsákja)
Őrvezető:	(Steinbach-hoz) Ő az?
Steinbach:	(bólint)
Őrvezető:	Úgy látszik, most készül kirepülni a madár.
Steinbach:	Na tovarisok, nagy fogást csináltunk. Táborunk egyik leghírhedtebb kápóját kerítettük kézre. Kegyetlen hajcsár volt. Német kommunisták és szovjet foglyok megkínzója, és íme, most fogolyruhában menti hitvány életét.
Richard:	(pillanatnyi dermedtség után) Steinbach! Te még élsz? Nem vertek agyon a többiek? Elvtársak vigyázzanak! Ne higgyenek neki! Így menti magát ez a hitvány!
Őrvezető:	Ne próbáljon minket félrevezetni! Magát letartóztatom! Velünk jön! És ne sértegesse Steinbach elvtársat! Ő bevonulásunk után azonnal jelentkezett a parancsnokságon, segíteni. Maga meg itt bujkál előlünk.
Richard:	Nekem nincs mit rejtegetnem. Nincs miért törleszkednem.
Őrvezető:	Mit mond? Maga fasiszta gazember! Be akarja mocskolni ezt az embert, aki bebizonyította, hogy jó kommunista?
Steinbach:	Elvtársak intézzék már el ezt a nácibérenc pribéket!
Richard:	Ez az ember félrevezeti magukat, a tábor pártvezetősége halálra ítélte, higgyenek nekem! Ó, én átkozott! Futni hagytam és most… Jan, neked volt igazad!
Steinbach:	(rátámad Richardra) Hány szovjet fogoly vére tapad a kezeidhez, te! (rá akarja vetni magát Richardra, összeugranak. Mindenki dermedten nézi az eseményeket. Ilonát Éva és Kati támogatja, csitítja. Pavel és Leon először mozdul, majd lemondóan, bizonytalanul leejtik kezüket. Katonák választják szét a verekedőket. Richardot megkötözik, elvezetik)
Steinbach:	(emelt fővel követi őket)
Ilona:	Richard!
Pavel:	Nem lehet tudni, kiben mi lakik.
Leon:	Pedig, hogy tápláltuk őket!
Kati:	(Ilonát nyugtatja) Még nincs vége a háborúnak, még sokszor érhet csalódás.
Ilona:	Én nem csalódtam. Én nem hiszem el róla… Ez a Steinbach, hidd el Kati… ez egy rosszarcú ember, én utánuk megyek…
Kati:	Megbolondultál? Nem is értelek. Rosszarcú, jóarcú. Nem emlékszel az angyalarcú, szőke tündérre? A Grete Aufseherinre? Milyen ártatlan pofával rugdosta Anna néni fejét?
Ilona:	(zokog) De, én akkor sem tudom elhinni!
Kati:	Inkább hiszel egy kétes németnek, mint a szovjet hatóságnak? Csak nem gondolod, hogy komoly alap nélkül…
Ilona:	Még háborús állapotok vannak… Most jöttek ide… Ők nem tudhatják… tévedhetnek…
Kati:	(villámló szemekkel, lesújtó pillantással végigméri Ilonát. Bemegy a házba, majd újra kijön. Hozzálép, átöleli a vállát, vonszolja befelé, szánalommal) Gyere, pihenjünk le! Holnap korán reggel indulunk haza!
	(a szín néhány percig üresen marad, alkonyodik. Az országút felől vidám katonaének és a hazatérő deportált karavánok zaja hallatszik)
Függöny
Szín:	(Ugyanaz. Az udvar közepén szekér áll. Pavel és Leon rakodnak rá. Orosz és lengyel nők és férfiak hoznak egy-egy batyut. Pavel jön ki a házból, magyaráz)

Pavel:	Azt hiszem, elég lesz ez az ennivaló. Remélem, nem kell hazáig ezen a szekéren döcögni.
Leon:	(kijön) Mások örülnek, hogy gyalog mehetnek. Szegény magyarkáim! Ki tudja, hol tolják már azt az ócska biciklit?
Pavel:	Talán felveszi őket valami teherautó.
Leon:	(a fal mellett álló kerékpárt nézegeti) Hát ezzel mit csináljunk?
Pavel:	(mogorván) Hagyd ott!
Leon:	Gondolod, hogy még szüksége lehet rá? Olyan nehezen megyek el. Egészen a szívemhez nőtt ez a Richard. Na, mondom magamnak, ilyen németek is vannak… És tessék! Nincsenek!
Jan:	(jön be a kapun) Nicsak! Ti még itt vagytok? Miért nem kotródtok már haza? Az országúton egész népvándorlás van. Mi megyünk keletre, a franciák, belgák, hollandok angolok és mások nyugatra vándorolnak. A nácikat elvitte a huzat. Richard már hazament? Mit bámultok rám? Nagy marha vagyok. Az embernek van egy rendes német barátja és azt is elkergeti magától. Esküszöm, ő az egyetlen, rendes német ezen a földön. Szóljatok már? Megkukultatok? Hol van Richard? (ordít) Hol van Richard? Csak nem? Elvitték? A németek? Az oroszok? Óh, hát nem mondtam?… Emlékeztek, hogy mondtam… Egyetlen rendes német ember van a földön, Hová vitték? Él még? (rázza őket) Szóljatok!
Leon:	Nem tudjuk.
Pavel:	Tudod a Steinbach!
Jan:	Steinbach? Hol van a Steinbach? Richardot Steinbach? Ne őrjítsetek meg!
Leon:	A szovjet patrullal jött.
Jan:	Itt van a faluban? (üvölt) Emberek! (rohan ki az utcára, a hangja kintről hallatszik) Emberek, Heftlingek! Gyertek! Steinbach!
	(kintről lábdobogás, rohanás hallatszik)
Pavel:	Mit rakjunk még fel?
Leon:	Magunkat. De előbb reggelizzünk meg. (bemennek a házba)
	(a szín üres. Az országútról hazatérők vidám éneke hallatszik. Majd vad üvöltés, az üldözés zaja hallatszik. A kiskapun lihegve Steinbach jön be, körülnéz, menedéket keres. Felmászik a szekérre, ott bújik el. A nagykaput benyomják, egy csoport férfi tódul be a kapun, volt deportáltak, különböző nemzetiségűek, legelöl Jan, husángokkal és más ütőfegyverekkel felszerelve. Szabályos lincs-jelenet)
Volt fogoly:	Ide futott be…
Másik fogoly:	Á, gyerünk! Nem itt van! Tovább ment!
Jan:	Keressétek!
Pavel és Leon:	(kijönnek) Mi van?
Jan:	Ide futott be.
	(mindenki keres, Pavel felfedezi a szekéren)
Pavel:	Ki innen!
Steinbach:	(minden ízében reszket, egérutat keres) Kegyelem!
Jan:	Nincs kegyelem! Steinbach kápó, halálra vagy ítélve!
Steinbach:	(egérutat talál és eltűnik a gazdasági épületek irányában)
	(Az emberek utána, kiáltozás, üvöltözés, ütések zaja, majd hirtelen csend. Jan jön elő üres kézzel. Lógatja kezét, vonszolja magát. A kapu felé tart, ahol majdnem összeütközik a berohanó Richarddal)
Richard:	(ordít) Ilonka! Ilonka! Nem vagyok áruló! Jan! De jókor jöttél!
Jan:	Richard! (ráborul, hisztérikusan zokog) Még mindig állatok vagyunk! Ismered őket?
	(Hátulról, külön-külön jönnek az emberek, legtöbben letörten, van, aki közömbösen, beszélgetve)
Richard:	Igen… Ilonka hol van? (félénken) Elmentek már?
Pavel:	(bólint)
	(a volt foglyok körülveszik Richardot, ő mindegyikkel kezet szorít. Mindezt szórakozottan teszi, a viszontlátás most nem jelent neki örömet)
Richard:	(Pavelhez) Szóval elhitte!
Jan:	Mi szabadítottunk ki.
Richard:	Köszönöm, Jan! És Steinbach?
Jan:	Ott fekszik hátul, mint szegény Kuznecki.
Richard:	(szórakozottan) Nem gondoltam volna, hogy elhiszi.
Leon:	Dehogy hitte el. Úgy vonszolták el a többiek.
Richard:	Mikor mentek el?
Pavel:	Pár órája.
Leon:	Na, mit merengsz itt! Itt a kerékpárod. Még talán utoléred őket.
	(Richard kerékpárra kap)
Pavel:	Az Odera felé mentek!
Richard:	(elkerékpározik)
Függöny

Lágerban

Körutazás - koncentrációs lágerek Európában – 1945

A magyarok deportálása – 1944

Személyi kartonom

Embernek maradni

Egy adag kenyér

A tetűpor

A törökös kendő

Négy lámpa

Illusztráció

Buchenwaldi induló

VOJNA KAPUT!

Vipperachtól Budapestig

Május első hete

Appell nélkül - félelem nélkül

ÉS NÁLUNK ?

Néhány halk hang a hazafiságról

Puff-puff kaput!

A lehetetlenség orvosai

Kilencvenkétezer társunk pora

DACHAUI UTAZÁS

CEMENTGYÁRI MEGEMLÉKEZÉS.

Előjáték